Századok – 2000

KÖZLEMÉNYEK - Erdélyi Gabriella: Vita a helytartóságról. (Néhány szempont I. Ferdinánd és a magyar politikai elit kapcsolatának vizsgálatához) 341

348 ERDÉLYI GABRIELLA Az országbíró, mint láttuk, biztos abban, hogy Ferdinánd az ő helytartói kinevezését Szalaházy Tamás hatására vonta vissza. Az egri püspököt azzal vádolja, hogy közjogi érvekkel félrevezette a királyt a helytartó kinevezésének jogi hátteréről, amivel az ő előléptetését akarta megakadályozni. Ezt pedig Thurzó szerint a kancellár azért tette, mert maga is vágyott a hatalomra. Noha Thurzó nyíltan továbbra sem mondja ki magáról, hogy helytartó akar lenni, erről tanúskodik az egész levél és a szituáció: maga a szóláskényszer, a helytartó szükségessége melletti érvelése és sértődöttsége - utóbbi egyben azt a meggyőződését sugallva, hogy olyan dologtól esett el, ami igazság szerint járt volna neki. Nyilvánvaló tehát hogy nem őszintén, hanem inkább dacból ajánlja, hogy a király nevezze ki inkább Szalaházyt helytartójának, mivel ő a püspökkel a történtek után már nem fogja tudni az ügyeket együtt továbbvinni, ugyanakkor helytartó nélkül sem maradhat az ország, amit hosszas közjogi érveléssel támaszt alá. Végül közli, hogy ő birtokaira vonul vissza, és csak a király nevében kapott utasításoknak hajlandó engedelmeskedni. A Ferdinánd válaszáról fennmaradt fogalmazványt — abból ítélve, hogy egész bekezdésnyi, bonyolult szerkezetű (tehát tartalmi), s nemcsak a megfogalmazást (illetve amint alább látni fogjuk, a fordítást) simító formai javításoktól hemzseg — a király szorul szóra maga diktálta le, vagyis ez esetben kivételesen nem egy titkár öntötte végső formába az uralkodó által csak körvonalazott mondandót. Mindez két dologra is utal: egyrészt arra, hogy ez Ferdinánd számára is fontos ügy volt, másrészt, hogy — szemben Thurzóval — ő alaposan végiggondolta mondanivalóját. A kevés konkrét tényt, de annál több utalást és burkolt célzást tartalmazó sorok között így nemcsak a valóságot, de Ferdinánd saját gondolatait is nehéz megragadni. Hangjában finom irónia érződik, amint a pórul járt főúrnak írja: őszintén csodálkozik azon, hogy Thurzó mindezt nem szóban beszélte meg vele, hiszen ő mint bizalmas tanácsosát hívta maga elé. Majd nyugtatgatja a hiúságában sértett nagyurat: az ügyet az udvarban bizalmasan kezelték, attól nem kell félnie, hogy nevetség tárgya lesz. (Ami egyáltalán nem biztos. Azt hogy Thurzó joggal aggódott emiatt, a Cles száján ránk maradt korabeli mondás is igazolja: a király udvarában semmi nem marad titokban.17

) Ferdinánd továbbá tagadja, hogy döntését másvalaki hatására változtatta meg. Azt mondja, hogy erre inkább az adott számára okot, hogy Thurzó nem akarta elvállalni a helytartóságot. Ezáltal azonban beismeri — miután Thurzó is tisztában volt vele —, hogy a négyszemközti találkozón felhozott érv (nevezetesen hogy ebben a kérdésben az országygyűlést is meg kell hallgatnia) csak ürügy volt. Noha Ferdinánd elhatározását egy átmeneti kormány felállításáról Thurzó sértődése és fenyegetőzései hatására sem változtatja meg, az országbíró, talán visszavonulása kilátásba helyezésével, annyit mégiscsak elért, hogy a király szükségesnek tartja kiengesztelését: várj türelemmel, mert „ami késik, nem múlik"- hangzik a Thurzót a helytartósággal kecsegtető ígéret. 17 Cles Ferdinándhoz, Nápoly, 1536. március 17. Andreas Cornaro: Die Reise des Kardinals Bernhard Cles zu Kaiser Karl V nach Neapel im Jahre 1536 nach seinen Briefen an Ferdinand I. Ungedr. phil. Dissertation. Wien, 1956. Texte: No. 15.