Századok – 2000

TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: Magyarország népei Szent István korában 3

MAGYARORSZÁG NÉPEI SZENT ISTVÁN KORÁBAN 9 orrhangúságukat. Ha tehát a név magyar alakjában orrhangot találunk, ez kétségtelenül arra mutat, hogy a magyarság ezt a nevet a X. század folyamán, illetve — mivel a hangfejlődés nem minden területen megy végbe egy időben — legkésőbb a XI. század közepéig vette át. Az ilyen nevek természetesen azt is bizonyítják, hogy az illető terület a X-XI. században vegyes magyar-szláv lakosságú volt". Kniezsa itteni kormeghatározása a magyar hangtörténet egyik alaptételévé vált. Benkő Loránd pl. így írt: „A szláv nazalisok magyar magánhangzó + n vagy m folytatása még XI. század előtti átvételt jelez",30

hasonlóan H. Tóth Imre: e „hangtani vonás csak a 11. század előtti kölcsönzésekre érvényes".3

1

Kniezsa idézett tételét két összefüggésben tehetem mérlegre. Egyrészt vizsgálhatom azt, hogy valóban minden ilyen — a hajdani szláv nazálist őrző — magyar névforma 10. századi kölcsönzés eredménye-e. Ennek valóban az (lenne) a feltétele, hogy az orrhangú magánhangzók minden, a magyarral hajdan kapcsolatot tartó szláv nép (illetve népcsoport) nyelvéből a 10. század végére kivesszenek. Mert bár a szerb nyelvjárások nagy részében a nazálisok eltűnése „már a 10. század második felében megtörtént", s a horvátban is hasonlóan alakult a helyzet, de a pannóniai — kajszlovén nyelvű — szlávság szempontjából leginkább fontos ószlovén nyelvben ez csak „a 11. században kezdődik. Legkorábban a déli dialektusokban ment végbe, az északi nyelvjárásokban valamivel később következett be. Úgy látszik, hogy a Freisingi töredékben még megvoltak". Nos, a pannóniai szlávok az ószlovén északi nyelvjáráshoz tartoztak, ahol a nazális eltűnésének folyamata még későbbi fejlemény, de a Freisingi töredéket is csak a 11. század első felében jegyezték le.32 Az elmondottakból természetesen nem következik az, hogy azon, szlávból átvett magyar helynevek, amelyek az orrhangú magánhangzót megőrizték, nem származ/iaínak a 10. századból, de e folyamat megtörténtét nem hogy a 11. század elején-közepén, de az egész 11. század folyamán nem szabad befejezettnek gondolni. Egyetlen konkrét eset kapcsán maga Kniezsa is csorbát ejtett saját tételén. Teljesen valószínűtlennek ítélte, hogy „a magyarság a körösmegyei Dombró... környékét már a XI. században megszállta volna, mivel a környéken messze távolban semmiféle határozott magyar nyomot felfedezni nem tudunk. Úgy látszik tehát, hogy az itteni szlávok nyelvében az о nazális — legaláob is -b előtt — csak а XII. század közepe után tűnt el".33

Másrészt éppen ennek tükrében több mint kétséges, hogy a szlávban nazálist vesztő, a magyarban viszont azt megőrző összes helynév földrajzi környezete a 10-11. században már eleve vegyes magyar-szláv lakosságot tételez fel. Nemcsak a Körös megyei Dombró imént idézett esete mond ellent ennek, de az Al-Dunától délre fekvő, Magyarország határain kívül eső Galambóc (szerbül Golubac) példája is. Itt ugyanis — a Duna jobb partján, Belgrád (Beograd) és Bodony (Vidin) között — aligha éltek a 10-11. század folyamán együtt 30

Bárczi Géza-Benkő Loránd-Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Szerk. Benkő Loránd. Bp. 1967. 287. 31

H. Tóth Imre: Magyarok és szlávok a 9-11. században. In: Árpád előtt és után. Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről. Szerk. Kristó Gyula-Makk Ferenc. Szeged-könyvek. 2. Szeged 1996. 76. 32

H. Tóth Imre: Rövid összehasonlító szláv nyelvtan. I. Szeged 1999. 9-10.; uő.: a 31. jegyzetben i. m. 77. 33

Kniezsa István: az 1. jegyzetben i. m. 396.