Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Andrew; Christopher - Mitrokhin; Vasili: The Mitrokhin Archive (Ism.: Berky Tamás) 1306

1308 TÖRTÉNETI IRODALOM 1308 számunkra, a hivatalosan megszabott állásponttól való akár csak legkisebb elétérés alapos és kíméletlen üldözése megakadályozta, hogy bármiféle változás vagy alternatíva lehetősége egyáltalán felmerüljön a szovjet emberek túlnyomó többségében. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy a nyugati rendszerek is elfogadták a Szovjetuniót, mint megdönthetetlen rendszert. Jurij Andropov, akit magyarországi élményei talán még az átlagosnál is gyanakvóbbá és paranoiássá tettek, különösen ügyelt arra, hogy az ideológiai elhajlás veszélye a Központi Bizottság figyelmének középpontjában maradjon. Andropov az első KGB főnök volt, aki sikeres kísérletet tett a legfőbb hatalom megragadására. Beríja halála után valószínűtlennek tűnt, hogy egy KGB főnököt még egyszer a pártfőtitkári pozíció közelébe engedjenek, ami a fiatal és hatalomra törő Selipin esetében igaznak is bizonyult. Andropov hosszú KGB főnöksége (1967-1982) alatt azonban szívósan és ravaszul küzdött hatalomra kerüléséért, amit végül el is ért. Ennek ellenére Andrew megfigyelése szerint a nyugati politikusok és elemzők folyamatosan alábecsülték a KGB és vezetői befolyását. Ez nem csak Andropov de az 1991-es puccsot kezdeményező Krjucskov esetében is így volt. Jevgenyij Primakov és Vlagyimir Putyin szintén KGB, illetve orosz titkosszolgálati vezetők voltak. A KGB belföldi szerepe kapcsán külön említést érdemel a keresztény egyházakkal és vallással kapcsolatos tevékenysége. A II. világháború idejére a szovjet állam a vallás radikális üldözését felcserélte egy új stratégiára, mely az egyház lassú de biztos hanyatlását volt hivatva biztosítani. Az orosz ortodox egyházzal nem volt sok gondja a titkosszolgálatnak, hiszen egy ügynökökkel teletűzdelt, engedelmes klérusra támaszkodhatott. A nem ortodox keresztények és az ortodox papok egy kis csoportja viszont az emberi jogok eltiprása miatt az Egyházak Világtanácsához fordult támogatásért. Ezt nem kapták meg, hiszen a szervezet egyik elnöke, Nikodém pátriárka, a KGB ADAMANT fedőnevű ügynöke is volt egyben. A KGB szerepe természetesen nemcsak a szovjet állam fenntartásában, hanem a szovjet külpolitika formálásában is elsőrendű volt - s ezt Andrew szerint szintén nem ismerte fel a nyugati külpolitika, de a történetírásban sem kapott kellő hangsúlyt. Ezt a szerepet még a két háború közötti szovjet (külföldi) titkosszolgálat alapozta meg egykori fehér gárdisták, trockisták likvidálásával, kisebb-nagyobb összeesküvő csoportok felszámolásával. A hidegháborút megelőzően a Szovjetunió nagyobb hangsúlyt fektetett a kémkedésre, mint a nyugati hatalmak többsége. Az 1941 előtti periódus sikereit a nyugati kémelhárítás fejletlenségén túl néhány, később legendássá váló ügynök alapozta meg, majd a terror éveiben — azaz közvetlenül a háborút megelőző, kritikus időszakban — a legjobb ügynökök jó részének likvidálása nyomán meggyengült a titkosszolgálat ereje. Ennek ellenére a II. világháború éveiben Sztálin elég jól tájékozott volt szövetségesei terveiről - sokról előbb tudott, mint az adott ország vezető államférfiai, például az amerikai atombomba építéséről is előbb értesült, mint Truman. A hidegháború egyik legnagyobb angolszász titkosszolgálati sikeréről, a VENONA fedőnevű akcióról, mely szovjet ügynökök százait leplezte le a hidegháború elején, Sztálin öt évvel előbb értesült, mint a CIA főnöke - köszönhetően az amerikai titkosszolgálatok közti rivalizálásnak. A II. világháború előtti és közbeni sikerektől felbátorodva a szovjet titkosszolgálat illegális kémek és magas nyugati beosztásokban szolgáló ügynökök egész generációit akarta kiképezni. Ez a terv nem valósult meg úgy, ahogyan azt eltervezték, ami részben annak köszönhető, hogy az 1930-as évek után a Szovjetunió megítélése rohamosan romlott a nyugati értelmiségiek, politikusok és diákok körében, ezzel a legfőbb beszervezési forrásától fosztva meg a szovjet titkosszolgálatot. Sikereket inkább csak Olaszországban és Franciaországban értek el közvetlenül a háborút követően, míg az angolszász hatalmak a legkevésbé ígéretes területnek bizonyultak ebből a szempontból. Általában véve, a baloldali értelmiségiek inkább az eurokommunizmushoz vonzódtak, és egyre inkább elidegenedtek a Szovjetuniótól. Itt kell kitérni a könyv azon megállapítására is, mely szerint a szovjet vezetés erős idegenkedéssel szemlélte a nyugati testvérpártokban megjelenő euro-kommunista eretnekséget, csakúgy, mint a külföldön nagyra értékelt szovjet írók, művészek, emigránsok és más baloldali értelmiségiek sikerét. Ezt veszélyesnek ítélvén a KGB egyik fő tevékenységévé e személyek és csoportok ellehetetlenítése és hiteltelenítése lett. Ilyen akció volt például az, amikor azt próbálták megakadályozni, hogy Jurij Orlov béke Nobel-díjat kapjon. Orlov végül valóban nem kapta meg a díjat, de ez nem a KGB-n múlott, mely a pártvezetés előtt saját győzelmeként tüntette fel az eseményt. Az információszerzésben a gyengülő külföldi bázis miatt a moszkvai követségek megfigyelése és rejtjelek, táviratok megfejtése fontos szerepet kapott. A hidegháború során a lényegesnek ítélt és megfejtett diplomáciai rejtjeles üzenetek száma valószínűleg sohasem csökkent 100 000 alá évenként. Az ügynök beszervezésében később az NDK kapott fontos szerepet, hiszen a kelet-német ügynökök viszonylag könnyedén beszivárogtak az NSZK államszervezetébe. A legsikeresebb akciók