Századok – 2000
TÖRTÉNETI IRODALOM - 1956 Bács-Kiskun megyei kronológiája és személyi adattára (Ism.: Szakolczai Attila) 1297
1300 TÖRTÉNETI IRODALOM 1300 Nagy előnye a könyvnek az is, hogy szakít az eddig alkalmazott szigorú időbeli határokkal. Máig tart a szakmai vita arról, hogy mikor kezdődött a forradalom. Kezdenek kronológiákat 1956. október 6-ával, október 23-ával, akár 1944-gyel is. Tóth Agnesék ennyire messze nem mennek vissza az időben, az 1945 utáni korszak kronologikus feldolgozása már egy másik munka lenne. Ök ott kezdik, ahol a helyi rendkívüli, forradalmi események kezdődnek: 1956. október elején, október 21-én, 23-án, a kisközségekben általában még később. Ugyanilyen szabad a forradalmat lezáró határ. Szakítottak azzal a kádári hagyománnyal, hogy a forradalom véget ért 1956. november 4-én. Amennyiben sikerült forrást feltárni, amennyiben történt valami, igyekeztek megírni a november 4-e utáni ellenállás történetét, a munkástanácsok vezette általános sztrájkokat, a kisközségek kísérletét a helyi hatalom demokratizálására, a téeszek felszámolására vagy átalakítására. Nagyon fontos és érdekes ez az időszak. Kecskeméten a forradalom tábora még olyan erős volt november végén, hogy fellépésükre eltávolították a november 4-ei intervenciótól harci bátorságra buzdult tanácselnök-helyettest (99-100. o.). Itt a december 11-12-ei sortüzek, majd a 16-án meghozott és hamarosan végrehajtott halálos ítélet törte meg a szó szoros értelmében is a forradalmi tábor, a „veszett oroszlánok" (111. o.) erejét. A forradalom záró dátuma ugyanolyan egyéni, mint a kezdeté. Kiskunfélegyházán 1957 májusában ért véget a forradalom, amikor ballagási beszédében a gimnazista tanuló Fekete Pál azzal köszöntötte a negyedikeseket, hogy „vigyétek szét az iskolából a szikrát [...] mely a nagy októberért bennünk lobogott" (637. o.). Az egy-egy település eseménysorát bemutató kronológiát minden esetben részletes személyi adattár követi. A könyv névmutatójában szereplő mintegy hatezer név hitelesen bizonyítja, hogy 1956 valóban az egész nép megmozdulása volt. Sajnos az életrajzok befejeződnek az 1956-os büntetéssel - vagy annak elmaradásával. Megoldhatatlannak tűnő feladat ilyen sokaság egyéni történetét feltárni és megírni akár a rendszerváltozásig, a kötetek összeállítói valószínűleg az egységesség érdekében mondtak le arról, hogy azokban az esetekben, ahol rendelkeztek információval az '56 által nagy valószínűség szerint a későbbiekben is befolyásolt életpályáról, ezt ott is elhagyták. Hasonló kár, hogy elmaradt a másik oldal szereplőinek életrajza; ezek megírását a jelenlegi levéltári és személyiségi jogi törvények nem teszik lehetővé. Ez azért különösen sajnálatos, mert helyenként nagyon áttetsző volt a határ a forradalom és az ellenforradalom tábora között, sok esetben a felkelést november 4-ig támogató katonatisztek, pártmunkások és funkcionáriusok álltak a kádári restauráció élére. Bőséges és jelentős részben új információkat kapunk ez utóbbi lépcsőfokairól, a hatalomba a forradalmi ország megtörésén keresztül visszatérő apparátusról, zömmel a karhatalmi egységek jelentései alapján. Plasztikusan megrajzolható a folyamat, hogyan győzték le a pufajkások először a megszálló szovjetek bizalmatlanságát, akik nekik sem voltak hajlandóak fegyvereket adni, hogyan verték le az utolsó tömegmozgalmakat, és a kádári konszolidáció előrehaladtával hogyan változtak párt-, tanácsi vagy vállalati vezetővé. Horváth István járási párttitkár például október 29-én két társával jelentkezett a Gyurkó Lajos által felállított nemzetőrségbe. Az időközben Kecskeméten is bekövetkezett fordulat ellenére még november l-jén is szolgálatot adott - tiltakozott is ez ellen a nemzetőrség felügyeletével megbízott bíró. November 5-én már a pufajkás riadócsoport vezetője volt (44-84. o.). Karrierjének további része sajnos homályban marad. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy az életrajzzal rendelkezők köre csak részben fedi a forradalomban részt veitekét. Nagy számban olvashatunk biográfiákat a megtorlás áldozatairól, akiknek nem volt komoly közük a forradalomhoz (például a fegyverrejtegetésért elítéltek egy jelentős része), miközben annotálatlanul maradnak a helyi forradalom fontos szereplői. így például semmit sem tudunk meg az orgoványi forradalmi katonatanács két legfontosabb tagjáról, Maries Mátyásról és Mihalkó Józsefről, akik komoly szerepet játszottak a község november 4-ei védelemre készülésében. Nincs életrajza a nemzetőrség parancsnokának, Megyeri Mihálynak sem. Természetesen, ha nincs adat a forrásokban, akkor nem lehet többet írni, de talán érdemes lenne ezekben az esetekben megismételni a kronológiában leírtakat, mint tették ezt például az orgoványi téesz-elnök, Deák Ferenc esetében (237. o.). Már csak azért is, mert az '56-os munkáknak a történetiségen túl máig van egy szélesebb, általánosabb társadalmi üzenete: az egykor elítéltek vagy csak meghurcoltak erkölcsi rehabilitációja (ami egyben indokolhatja azt is, hogy a másik oldal szereplői miért nem kapnak életrajzot). Ha valaki veszi magának a fáradságot, és végigolvassa a két kötetet, ami az információbőség és a forrásként használt belügyi és igazságügyi iratok sajátos nyelvezetének átsugárzása miatt koránt sem könnyű feladat, nemcsak 1956 Bács-Kiskun megyei történetéről jut gazdag és árnyalt ismeretekhez, hanem az életrajzok révén az 1945-öt követő bő egy évtizedről is. A kisközségekben történtekről e könyv tanúsága alapján valóban inkább csak Bács-Kiskun megye vonatkozásában
