Századok – 2000
KISEBB CIKKEK - Vida István: Egy polgár az 50-es évekről; az 56-os forradalomról és az első benyomásairól. Szőllősy Pál levele Pfeiffer Zoltánhoz. Bécs; 1957. június 2 1279
1284 KISEBB CIKKEK óriási szerencsénkre a Jávor Iván9 elnöklete alatti 7 tagú munkásbíróság csak másfél hónapra ítélte, s a büntetést nyomban kitöltöttnek vette (Jávor a kevés rendes kommunista közé tartozott, utóbb le is csukták). Bár nem bántották anyámat — ez is ritka szerencse volt! — természetszerűleg nagyon megviselte az eset. Sorsa azóta is igen nehéz volt. 1949 után már nem tarthattunk személyzetet, csak hetenkint kétszer jött egy-egy félnapra bejárónő, s a 4 szobás lakás rendben tartását, főzést, bevásárlást, mosogatást — szóval a nagymosás kivételével minden házi munkát — neki kellett s kell ma is végeznie (csak ma könnyebb, mert már csak 2 személyre és nem 5-re). Ehhez jött az állandó probléma: a fizetés, a pénz lehető legcélszerűbb beosztása. Aránylag szépen berendezett és nagy lakásunk jelentette azt a luxust, amelyről nem tudtunk és nem akartunk lemondani. A bútorok, könyvek, szőnyegek, a budai hegyekre néző nagy terasz — mindez egyemeletes, kertes, bérvillában — jelentették számunkra a múlt egy darabját, azt, hogy még nem süllyedtünk le egészen a kis, szürke proletár életnívójára. Egyébként kopott ruhákban, évtizedes télikabátokban jártunk, s a kosztnál is igen takarékoskodni kellett. Szüleim az aránylag igen olcsó mozin kívül máshová szinte sosem jártak szórakozni; mi, fiatalok persze azért csak áldoztunk szórakozásra: szombatonkint egy pohár vermouth mellett hallgattuk a jazzt vagy táncoltunk a „Gellért"ben vagy a „Bristol''-ban, s színházba, operába is jártunk havonta 2-3-szor. De egy félévig kellett—foggal-körömmel spórolva — félretenni a fizetésemből, hogy egy gyengeminőségű, csak kis részben 9 Személyéről nem sikerült bővebb információt szereznünk. gyapjú szövetből új ruhát csináltassak magamnak. Pedig a mi családunk aránylag igen jól keresett, magasan az átlag fölött volt a mi életnívónk. És mégsem ez volt a legrosszabb. Sokkal rosszabb volt a politikai elnyomás, a bizonytalanság, az állandó félelem. 1951 volt a legszörnyűbb év, akkor voltak a kitelepítések; számos jó barátunkat hurcolták el 24 óra alatt, embertelen körülmények közt, az ország istenháta-mögötti kis falucskáiba. Borzalmas volt az is, hogy állandóan folytak a legkülönbözőbb kém- és hazaárulási perek teljesen ártatlan emberek ellen; tisztára a véletlenen múlott, hogy ki került — iszonyatos kínvallatások után — a vádlottak padjára. Ezeknek hatása alól az ember szinte sosem tudta magát kivonni (amint azt Illyés Gyula oly nagyszerűen megírta „Egy mondat a zsarnokságról" c. költeményében). De persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy „örömtelen" volt az életünk és folyton búsak voltunk. Még ilyen körülmények közt is volt örömben, szórakozásban is részünk, humorérzékünket általában mindannyian jól megőriztük, s pl. az olcsó vállalati beutalás alapján minden évben igen kellemesen nyaraltunk (én hol a Balaton mellett, hol Mátraházán, Mecseken stb.). 1953. júliusában óriási, emberi tollal szinte leírhatatlan megkönnyebbülést okozott Nagy Imre beszéde10 , s az új politika. Ezt a nyugaton élők nem tudják megérteni, ők csak azt látják, hogy aránylag csekély engedmények történtek, és maga a rendszer mit sem változott. Nekünk azonban ezek a „csekély engedmények" úgy jöttek, mint fuldoklónak a mentőöv, mintha egy szörnyű nyomás alól szabadultunk volna. Hazajöttek a deportáltak, ezreket enged-10 Nagy Imre miniszterelnöki programbeszéde, amelyben meghirdette az „új szakasz" politikáját, 1953. július 4-én hangzott el.
