Századok – 2000

TANULMÁNYOK - Takács Tibor: A főispáni kar társadalmi összetételének alakulása a két világháború közötti Magyarországon 1029

1066 TAKÁCS TIBOR Az egyes kormányok által kinevezett főispáni személyi állomány összetételét tekintve a legnagyobb hasonlóság a Bethlen-, Imrédy- és a Teleki-féle garnitúra között van, jóllehet az utóbbi kettőben nagyobb a magánszférából bekerültek száma, illetve az Imrédy-kormány kevesebb személyt nevezett ki a helyi apparátusból. A Károlyi-kormány kinevezési gyakorlatának sajátossága a viszonylag kevés új személy karba kerülése mellett az, hogy főispánjait egyáltalán nem a bürokráciából, hanem a civil szférából és részben a törvényhozásból, egész pontosan a felsőházból szemelte ki. Meglepően nagy a hasonlóság a Bethlen-kormány alatt és a Gömbös-kormány első időszakában kinevezett állomány között. A Gömbös-korszak második felében (1935-1936) a fő elmozdulást az állami hivatalnokok nagy száma, illetve ezzel párhuzamosan a törvényhozásból kiválasztottak csökkenése jelentette. Egyedinek tekinthető a Darányi-féle főispáni állomány, hiszen a magánszféra és a törvényhozás csaknem teljes hiánya mellett a kinevezettek szinte kizárólag (89%-ban) a vármegyei és a miniszteriális tisztviselőkből kerültek ki, beleértve a főispáni áthelyezéseket is. Habár főispáni garnitúra szintjén a hivatalnoki, különösen a vármegyei hivatalnoki réteg némileg nagyobb szerepet kapott Darányi alatt, mint a Gömbös-érában, a Gömbös-kormány utolsó éveinek és a Darányi-kormánynak a kinevezési gyakorlata nagy hasonlóságot mutat: Kozma Miklós belügyminiszter személye jelentette az összekötő kapcsot, habár Széli József sem hozott ebben változást. Nem lehet véletlen az sem, hogy a régi-új belügyminiszter, Keresztes-Fischer által kiválasztott személyek megoszlása hasonló volt a Gömbös- és az Imrédy-kormányban viselt hivatali ideje alatt is. Társadalmi háttér A vizsgált időszakban a főispáni kar gerincét a helyi illetve az állami tisztviselők alkották. Számuk évente 16-18 között mozgott, ami a karnak mintegy 64-66%-át tette ki. Ez az arány csupán a Bethlen-kormányzat utolsó időszakában csökkent 60% alá, illetve a Károlyi-kormány idején és a Gömbös-éra utolsó hónapjaiban emelkedett 70% fölé. 1937-ben és 1938-ban számuk fokozatosan 26-ra emelkedett (85%), 1939-re azután némileg csökkent (23 fő, 63,9%). Általában tehát a kar körülbelül kétharmadának volt adminisztratív múltja és tapasztalata. A főispánok többsége nemcsak bizonyos — az adminisztrációban szükséges — jogi végzettséggel, „szakképzettséggel", hanem „szakmai előélettel" is rendelkezett. Másképpen szólva, nemcsak ugyanazt a — jogi — „nyelvet" beszélték, hanem, különösen a vármegyei tisztviselők, ugyanazon hivatali-eljárásbeli beidegződéseknek is birtokában voltak, mint az apparátus, már eleve tisztában lehettek annak működési mechanizmusaival. Ez nem hagyható figyelmen kívül még akkor sem, ha tisztában vagyunk a főispáni tisztség politikai jellegével is. Ám ebből a szempontból sem meglepő a közhivatalnokok magas aránya, hiszen ezek egyébként is az ellenforradalmi rendszer egyik legfontosabb támaszát alkották. Korszakunkban felmerült az igény a főispánság tisztviselői jellegének erősítésére, illetve a főispán és a közigazgatási apparátus közelítésére: Madarász Elemér vizsgálóbiztosnak 1925-ben az Országos Takarékossági Bizottsághoz benyújtott javaslata szerint „Főispánnak is csak azt tartom kinevezhetőnek, aki legalább tíz évig közszolgá-