Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

998 HOFFMANN TAMÁS tészettörténetnek a házak építéstechnológiájában a fokozatosság elve. A probléma ugyanis az, hogy a Kárpát-medencében az építészeti kultúra középkori hagyományait egyedül a rangos kőépületek nem reprezentálják. Ezek úri paloták vagy polgárok lakta patríciusházak mind. Az alápincézett épületek egyúttal bizonyítékokat szolgáltatnak az itáliai eredetű középfolyosós házak terjedésére Közép-Európában. A típus jobbára ott tűnik fel, ahol a részben alápincézett házakat építették. A házak itt is három egymás mellett húzódó — téglalap alaprajzú — épületkomplexusból és egy emeletből állnak. A középső folyosótól jobbra egy szobát és egy, vele szomszédos konyhát találunk. A folyosó másik oldalán egy lóistállót, illetve a cselédek hálókamráját. Az emeletre az udvaron épített (fából összeeszkábált) nyitott lépcsőn vagy egy lépcsőházban lehetett feljutni, néhol egy olyan falépcsőn, mely a folyosó belső terének egy részét töltötte ki, s a lépcső alatt egy másik vezetett a pincébe. A folyosó falában ülőfülkéket képeztek ki, hogy a cselédség, ha éppen nem volt munkája, dologtalanul üldögéljen és trécseljen. Mindent egybevetve, valószínű, hogy a városi házak és a majorok, az udvarházak kőtalapzata és egyáltalában a kő- vagy téglaépítkezés a lombhullató erdők övezetében vált be. Sokhelyütt (ahol fogyott az épületfa, illetve az erdő) egy idő után a parasztházakat is kőalapokon építették, még keletre települt parasztok is alkalmazták új hazájukban ezt az architektúrát. Ahonnan jöttek, már túlnépesedett a táj és híjával voltak az épületfának. Másrészt nőttek az igények. A jobbágyéletforma, az urbriális birtok- és munkaviszony tartós, több generáción át állandónak remélt otthont kínált a parasztnak. A 13. században alapított morvaországi irtásfalu (Pfaffenschlag) faházainak gerendáit kő-alapokra fektetve illesztették egymáshoz. Az ausztriai Taya archeológiai emlékei hasonló építőkultúra bizonyítékai. Ilyen továbbá a pannóniai Sarvaly, egy 13. századi telepített falu épületállománya is. Itt mindenütt házanként lehet egy-egy lakóhelyiséget alaprajzilag elkülöníteni a kiegészítő mellékhelyiségektől. Ahol laktak, tűzhelyet raktak kőből. Volt faluban háromosztatú épület, amelyben egymás mellett sorakozott a lakóhelyiség (a tulajdonképpeni „ház"), a kamra és egy istálló. Kályhájuk a 15-16. század fordulóján, amikor a falucska leégett és ezért elnéptelenedett — még nem is volt. Az építőkultúra, mely a kőalapokra rakott gerendaácsolatokat, s köztük a „talpas házak" szerkezeteit sejteti, már nem a kísérletezés korszakából való, megállapodott építők rutinmegoldásaira enged következtetni. Közép- és Nyugat-Európában többhelyütt megkedvelték ezt az architektúrát, mert a gerendák nem rohadtak szét, nekik viszont fájuk egyre kevesebb volt már. A 13. századi Grimmhausen épületei gerendaszerkezetű paticsfalakkal épültek, s ezeket — a mondottakhoz hasonlóan — kőalapokra helyezték. Anyagkímélő és biztonságos megoldásban reménykedtek. Ezt áhították az ezredforduló táján Quedlinburg lakóházainak építői is. Talán nem is csak ők. A kőalapú „talpas ház" építményét joggal tekinthetjük a városi, majd a rurális architektúra egyik legfontosabb újításának. Németországban közel másfélszáz — dendrokronológiailag datálható — 13-16. századi lakóépületeket ismerünk, városi és falusi házakat egyaránt, többségük „talpas", másrészt alapterületükben nagyobbak a fenyőgerendák ácsolataiból álló