Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 995 zsálem (pl. Graubüdenben vagy Karinthiában) közül egy sem korábbi a 16. századnál. Ezen a környéken (pl. Schaffhausen közelében) a talpgerendákat all. század óta kövekre fektették, miáltal megakadályozták a talaj és az ácsolt építmény falazatának érintkezését, nemkülönben a talajnedvesség felszívódását. Valószínű, hogy ezt az építésmódot eleinte csak a szakrális épületeken és az előkelőek lakóházainál alkalmazták. Trier városából ismerjük a legrégibb — a 7. században — kőalapokra épített lakóház maradványát. Franciaországban a 11. században Colletiére (Chavarine mellett, Isère) lakói már így építettek fel néhány házat. Később, a középkorban Queyras és Brianconnais tájain már — mondhatni — megszokottá vált ez az építésmód. A vidék számára például szolgált. Dordogne, Agenais, Loten-Garonne és a Massif Central területén a 15-16. században élt parasztok is már így építették házaikat. Tőlük függetlenül, a 13-15. századi Angliában és Bretagneban úgyszintén sokan éltek ezzel a technikával. Sőt a kelták középkori utódai kőházakat is építettek, aminthogy így tették Skóciában és Írországban is, de nem etnikai sajátosságuk bizonyságaképpen, hanem azért, mivel ezeken a tájakon, az egykori jégmezők talaján sok a kő és a középkorban már egyre kevesebb volt a fa. Csaknem ez a helyzet Skandinávia déli övezetében is, ahol az egykori gleccserek moréna-köveivel már a prehistorikus parasztok megalapozták fenyőtörzsekből ácsolt épületeiket. A Közép-és Nyugat-európai építkezési szokások azonban jelentősen különböznek a skandinávokétól. A kőalapra fektetett tölgygerendák architektúrája rendszerint olyan vidéken tűnik fel, ahol a középkorban városok vannak, sőt a technológia egyenesen a városokban van korábban képviselve, nem vidéken a parasztházakban. Bár a sudár szálfákból technikailag jóval könnyebben lehet emeletes épületet összeállítani, mint a tölgyek rövidebb rönkjeiből, a fenyőgerendákból a középkorban sehol sem róttak emeletes házat. Jóformán csak az utóbbi kétszázötven évben ácsoltak többszintes lakóépületeket. A vidéken, Kelet-Európában ez a divathullám csak nagysokára vonult át. A faépítészet anyagkímélő újításai tehát elsősorban a lombhullató erdőzónákban váltak be, talán Közép-és Nyugat -Európa érintkezési övezetében kísérletezték ki ezt az architektúrát, ott, ahol az ókorban és a középkorban több volt a város, mint a kontinens más részein. A nehézségek abból adódtak, hogy itt a telekrendszer mindenütt korlátok közé szorította az építkezéseket, az épületek befogadóképességét nem horizontálisan, hanem vertikálisan kellett növelniük. Az emeletes épület statikailag igényesebb alkotás, megvalósulásának az egyik, ha nem a legfőbb akadálya, hogy a vállalkozást szabályozta a drágaság. Az építőanyag korántsem volt olcsó. Minden építkezés csődbe jutott volna, de a műszaki kultúra alkalmazása során mindig rátaláltak a kivezető útra. Sok mesterember élt a városokban, nem is tudták valamennyit foglalkoztam, a fölösleg mégis megtalálta számításait, bár ennek érdekében ott kellett hagyni famíliájukat és vidéken vállaltak munkát. Elsősorban a majorokba szerződött a legtöbb kőműves és ács, falusi templomokat, kastélyokat építettek továbbá, majd a középkor végén már paróchiákat és a tehetősebb parasztok, vidéki iparosok lakóházait. Mikor kibontakozott vidéken az építőipari piac, a városban már túltermelési válság volt, az építő-