Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

992 HOFFMANN TAMÁS köt le. Családi házakban ezért nem is alkalmazták. Hát még a középkorban, amikor az előkelőségek nem voltak olyan tehetősek, mint ókori példaképeik! A városokban a helyzet egyenesen siralmas volt. A tisztálkodással hadilábon álltak, el is tetvesedtek. Európában a lakóházakból még mindig hiányoztak az elemi higiénés feltételek, az embereknek szükségük volt közfürdőkre. A balnea rendszerint egy kisebb ház volt, fűtését a rómaiak által kitalált módon, később pedig kályhákat állítva oldották meg. A másik találmány tehát, a csuprokból rakott cserépkályha jóval olcsóbb volt, akár fürdőt, akár lakást melegítettek vele. A kályharakás is lényegesen egyszerűbb műszaki feladat, mint a padlófűtés labirintusának és kemencéjének építése. A későközépkorban le is mondtak a padlófűtésről. A cserépkályha hasznát tömegesen először városi furdőházakban, a szabatos élet egykori központjaiban fürdőzők tapasztalták meg. Már a görög építészek rájöttek arra, hogy a félgömb alakú csupor felületén tökéletesebben oszlik el a súly, mint egy sima lapon, ha azt alátámasztják. Még egy sima kőlap is kevésbé bírja a ránehezedő terhet, mint egy kupola. A római mérnökök kamatoztatták ezt a felismerést. A kályha csuprainak összeállítói valószínűleg tisztában voltak azzal is, hogy a félgömb fűtőfelülete jóval nagyobb, mint egy sima lapnak. A csuprokból rakott kályha ismeretét — az Alpok hágóin át — északra közvetítették az ezredforduló táján. Konstanzban egy — a münster mellett — kőből emelt és kívül falépcsővel kiegészített, impozáns méretű toronyház első emeleti ebédlőjének, azaz egy 10x8 méteres alapterületű szobának egyik falát falképekkel díszítette a 13. században a háztulajdonos. Ez az ember egy gazdag ügyvéd volt, aki kezében tartotta a környék szövőiparát. (Középkori gyáros!) A képeken a fonás-szövés munkaműveleteit, azonfelül egy szauna belsejét láthatjuk, egy másik képmezőben egy aszszonyt, aki a csuprokból épített kályha padkáján ül, a fűtőberendezésnek támaszkodva. A képmező felirata a polgárház komfortjának felsőbbrendűségét dicséri. Az asszony imigyen okítja az őt bámulókat: „itt jó nekem pihenni, ha elfáradtam". Joggal büszkélkedik, ebben az élményben a középkor végéig nem volt sehol sem része parasztnak az Alpokban vagy attól északra. A parasztház kályhája füstjét a konyhába vagy a ház középfolyosójára vezették és felette egy füstfogó tölcsért építettek. A kürtő a padlástérben végződött. A héjazaton (szalma között vagy a zsindely résein) szivárgott a füst. A kantonális köztársaság 15-16. századi városi krónikáinak illusztrátorai faházakat pingáltak a kötetek lapjaira, s jóllehet vannak köztük emeletesek is, a kémény egyelőre ritka rajtuk. Pedig a svájci lakótornyokban, kivált azokban, amelyekhez várfalakat is építettek, a 12-13. század óta szükséges berendezésnek tekintették a konyhai füstfogót és az épület oldalához ragasztott vagy középső részén — a tető héjazatát áttörő — kéményt. Ezeket a komfortjavító újításokat a polgárházakon is alkalmazták, majd a 15. század második felétől kezdve a vidéken, néhány parasztházban. A jelek szerint a kulturális változások nem egyenes vonalban, esetleg árvízként terjednek. Armentes szigetek maradnak ki a hullámverésből, holmi magaslatok, ahol megtalálható a múlt emlékeinek mind megannyi rezervátuma, néha