Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 989 rábban a biztos védelmet ígérő falak mögé. Rendszerint volt valamilyen atyafia minden nyomorultnak, aki polgárként kezességet vállalt érte. A város pedig semmivel sem volt nagyvonalúbb, mint korábban, amikor contadot kényszerített rájuk, azaz alacsony áron kellett értékesíteniük a város piacán termeivényeiket. A parasztokra jellemző furfanggal majd mindegyikük talált egérutat. Tehetős rokonaik hívó szavára sokan költöztek tehát az ígéret földjére, a városba, de ott legtöbbjük rendszerint munka nélkül maradt. Ingyenélő népség lett belőlük. Csak az utcán lebzseltek, a lumpenek, loptak-csaltak és nap-nap után megbotránkoztatták a tiszteletre méltó polgárokat. Ezért noha — szegről-végről — rokonai voltak a közrend és az erkölcs legfőbb csőszeinek, ha a nemes tanács úgy határozott, kénytelen-kelletlen ki kellett az ágrólszakadtaknak költözniük a város köztulajdonban lévő juhlegelőire, tehát oda, ahonnan — néhány emberöltővel korábban — őseik jöttek és ahol most (a városi magisztrátus kegyes akaratából) bérlők lettek. Életkörülményeik ettől kezdve kézzel foghatóan megváltoztak. Bár a jövevények ismét parasztok voltak, de otthonaik városi mintára épültek, földszintjükön istálló volt, emeletükön konyha és alvókamra. Ilyen házakat festett Sienában a városháza tanácstermének falára Ambrogio Lorenzetti 1338-ban, a „Jó Kormányzat hatása a városra és a vidékre" c. allegorikus freskóján. A várost kőfal védi. Sok az égnek meredő — tenyérnyi ablakokkal vakoskodó — torony. A város körüli parasztházak emeletesek és téglából épültek, cserép fedi őket. Nem messze innen, a másfélezer lelkes toszkán kereskedővároskában, Gimignianoban mintegy félszáz lakótornyot építettek a 14. századig, de a városi köztársaságok közötti vesztett háborúk után több mint egy tucatot kellett lebontaniuk. Firenze urai nem tűrték a sáfrányügyleteken meggazdagodott konkurencia látványos magamutogatását. Az érzelmeken túlmenően egyéb ok is kézenfekvő: Itáliában a város eredetileg a nemes-patrónus és klientúrájának erődített települése. Siena körzetében ilyen városka a 13-14. századi Montagnola, ahol (miként a környék többi Castrum- nak tekintett településén) az urak famíliástól kb. 65-90 m2 alapterületen élnek, településeként vagy másfél tucatnyi tornyot lakva, körülöttük a köznép szorong, négy-ötször annyi házban. A városi házak többsége kisebb a parasztok otthonainál. Pedig vidéken a pór házának lakótere sem nagyobb a 20-25 m2

-nél. Ideje, hogy átépüljenek a házak. A kérdéses időszakban ez be is következett. A környék tölgyerdői ennek estek áldozatul. Végül már minden falat kőből raktak. Az emeletes ház eleinte itt is torony volt, mert a kőművesek egyelőre más műszaki megoldást nem is tudtak volna elképzelni. Másrészt ezeket a kőmonstrumokat főleg a vidékről beköltöző nemeseknek emelték, akiknek, életvitelében nagy űr volt a megszokás. Nemsokára azonban a kereskedők és az iparosok kezdték utánozni a nemeseket és minthogy több pénzük volt a rivalizáló polgároknak, lehetőleg még magasabb toronyházakat emeltek. A technológia adott volt, a telkek kicsik és drágák, úgyhogy végül nemcsak ők, hanem — az idővel már munka nélkül maradt a rangosabb házakba költözők helyére szivárgó — kliensek hada, s ez az ingyenélő népség is emeletes házban lakott. A kisméretű emeletes házacskák negyedei slummá váltak. A középkori Dél-Európa urbanizálódása különösen az itáliai köztársaságokban, ahol városonként a helyi bölcsesség szerint kormá-