Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

990 HOFFMANN TAMÁS nyoztak, a közélet irányítói estek kelepcébe. A családi házak méreteit növelni akarták, egyidejűleg javítván azok küllemét. Másfelől pedig megálljt akartak parancsolni a szociális viszonyok romlásának. Ez persze nem ment nekik sem szépszóval. A potyaleső dologtalanok sok fejtörést okoztak valamennyi középkori olasz város nemes tanácsának. Az utca-népe kellemetlen, kényelmetlen közeg volt már a város patríciusa szemében, hiszen hangoskodott, követelődzött, miközben tartozott a közadókkal és lakbérrel, meg — ha lehetett — fűnek-fának. Azonfelül sokan voltak, számuk sehogyan sem akart fogyni, sőt egyre csak növekedett. A 16. századi Genovában sokan a hajléktalanok közül elszegődtek a gályákra evezősnek, félve, hogy az utcán nem tudják átvészelni a telet. A tanács mindenütt már régen arra a bölcs belátásra jutott, hogy meg kell a hajléktalanoktól szabadulnia. Kizsuppolta tehát az ingyenélőket. A csőcselék így lett ismét a vidék lakója, kényszerintézkedések hatására parasztként élt tovább, úgy dolgozott, mint ősei valamikor, de otthona már városi mintára épült — még akkor is, ha építészeti értéke (a városi mintákhoz mérten) alig értékelhető, mert csekély, a periratokból kitetszően a kortársak is csak nyomorúságos viskóknak tekintették ezeket a házakat. Minden jel arra vall tehát, hogy ezektől a társadalmi folyamatoktól elválaszthatatlanul indult el az Alpoktól délre az építőkultúra átalakulása, az időtálló anyagok, főleg a kövek alkalmazása és az emeletek építése. Az Alpoktól északra az architekturális változások tulajdonképpen készenkapott minták nyomán öltöttek testet. Közép- és Nyugat-Európa kőházait, toronyépületeit végül is a Dél eredményeinek köszönhették tulajdonosaik. A kőépítkezés divatja a középkorban először Itáliát és Dél-Franciaországot alakította át, csaknem mindent itt délen találtak ki, főleg a fában már szegény környezetben épült városokban. Az építtetők égretörő tornyok látványával kompenzálták környezetük sivárságát. Azonfelül, hogy féltették életüket. A hatótényezők már korán működnek, az építőanyaghiány, illetve a jól védhető, sőt időtálló, rangos épületek iránti vágy már az ezredforduló után kezdtek megváltoztatni a városképet Itáliában és a Mediterrán-medence nyugati karéjában. Minthogy mindkét tényező — előbb-utóbb — másutt is adva volt, a folyamatot sehol sem állították meg a városfalak. 8. ÚJÍTÁSOK A TÖLGYRÉGIÓBAN Amilyen mértékben prosperált a gazdaság, ügy fogyott az erdő, miközben egyre gyakoribbá váltak a város meg a vidék között létesíthető árukapcsolatok. A mechanizmus feltartózhatatlanul működött. A 11-13. században mát látványos eredmények bizonyították életképességét, amikor is az ókor óta kitaposott útvonalakon haladt észak felé az áruforgalom és vele együtt maga a kereskedelmi kapitalizmus. Az építkezési kultúra új divatja először a Rajna és a Duna völgyében, Svájcban, Elzászban, Württembergben, azaz fában ekkor még ugyancsak gazdag területeken alakította át a társadalom tehetős rétegeinek építkezési szokásait. Érdekes, hogy Aquitaniában vagy Észak-Franciaországban, sőt Dél-Angliában a 13. században teljesen megszokottak voltak a nemesek kőtornyai, holott három emberöltővel előtte még beérték gerendatákolmányokkal. A kőépítkezés azonban