Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 987 kellett építeniük. Mai tudásunk szerint statikai okokból erre nem lett volna szükségük, de biztonságos megoldásokra törekedtek. Az Alpoktól északra lakók még a mindenhol gerendaácsolatú falakkal állították össze házaikat, az emeleteseket is. Csakhogy a középkori Dél-Európában hiánycikk volt és drága az épületfa. Észak- és Közép-Itáliában az ezredforduló után a városokban teljesen csődöt mondott a gerendaszerkezeteket alkalmazó faépítkezés. A nagyobb épületeket már az ókor óta kőből és téglából emelték, évezredek óta, nem is tettek kötőanyagot a kövek közé, csak sarat, ezért még a földszintes épületek is — statikai tekintetben —• kívánnivalókat hagytak maguk után. Az ilyen fal néhány emberöltő után leomlott. Az alap sértetlenül ott maradt. Ezt hasznosítva mindig újraépítették a házat. A kötőanyag használatában áttértek a mészre. Még ma is állnak olyan lakóépületek, amelyeknek alapfalait az antikvitásban rakták le. A hagyomány fennmaradása szinte töretlen az ókor óta. Minden időben oltatlan meszet szórtak a kövek közé és időnként az épülő falat leöntötték vízzel: az oxidáció megbonthatatlan falat eredményezett. A technológiát a középkorban is alkalmazták. Sokszor még olyan épületek falait felhúzva is arra törekedtek, hogy jó vastagra rakják a kőtömegeket, nehogy összedőljön a ház, ahol az épület tömege — statikailag — nem indokolta a vastag falakat. De nem tudtak mást építeni. Építőmesterségük tapasztalati fogyatékosságait árulják el házaik. Még az emelet építéséről is lemondanak. A technológiai tudásukhoz ugyanis a társadalom viselkedéséről szerzett ismereteik társultak. Noha időtálló, inorganikus építőanyagokat alkalmaztak, már mindenki tartós beruházásokat akart eszközölni, hiszen utódaira is gondolt. Mindamellett a lakásnorma délen semmivel sem volt jobb, mint a kontinens frissen civilizálódó belsejében, ott, ahol még beérték a faépületekkel. A mediterrán városokban további problémákkal kellett a telektulajdonosoknak szembenézniük, mert növekvő igényeiket zsebkendőnyi telken kellett kielégíteniük. Minden négyzetméternyi területet igyekeztek kihasználni. A nagyobb házak mögött elterülő udvart beépítették. Istállók, raktárak, a cselédség lakrészei, műhelyek stb. húzódtak meg az utcafrontján hivalkodó polgárház mögött. Ez az építkezésmód, miután a létrejöttét kényszerítő okok azonosak voltak, másutt is, az Alpoktól északra is, gyorsan terjedt. A négy oldalról beépített udvar a 14-18. században általános lett sok Közép- és Nyugat-Európai városban. A telkek beépítésének ezen célszerű módját látva sok földesúr azon volt, hogy telepített parasztjai is olyan gazdaságot építsenek, amely négy oldalon épületekkel határolt udvart keretez. Ezt a települési-építkezési módot talán a frankok Staatskolonisationjakov valósították meg. Sok középkori major is hasonló rendszerben épült a 14. század után. A zárt udvarú parasztház a mediterrán világban ugyanúgy elteijedt, mint az Orosz Északon vagy Angliában, az Alpokban, a Kárpátokban stb. Az sem lehetetlen, hogy a négy oldalról épületekkel határolt majort a római időkben építették először, ha tehenészetet akartak létesíteni. Az is valószínű tehát, hogy minden korszakban a célszerű módon építkezők újra felhasználták (nem is mindig tudatosan) az antik példát. A települési-építkezési rendszer alapötletére a városi telkek beépítése nyomán jöttek rá. A vidék urbanizálódásának ez volt talán az első visszavonhatatlan eredménye.