Századok – 1999

Krónika - Kállay István (1931–1998) (Ress Imre) IV/876

i KRÓNIKA 877 tónak találta a Hofkammerarchiv iratai alapján készült magyar várostörténeti tanulmányai közzétételét. A bécsi kamarai levéltár kvantitatív megközelítésre alkalmas forrásanyagát feldolgozva született a „Szabad királyi városok gazdálkodása Mária Terézia korában" c. monográfiája, amellyel 1969-ben kandidátusi fokozatot szerzett. Bécsből történt hazatérése után 1967-ben egy évet az Országos Levéltár feudális kormányhatóságok osztályán töltött, amelynek eredményeként önálló kötetben jelentette meg az abszolutizmus kori pénzügyi iratok repertóriumát. Ezt követően osztályvezetőhelyettesi beosztásban a Népi Demokratikus Osztályra került, de ez az elsősorban igazgatási és adminisztratív feladatokkal járó munkakör távol állt egyéniségétől és kutatói érdeklődésétől. Levéltári tudományos munkássága azt követően bontakozott ki, hogy 1970-ben átvette a családi levéltári osztály vezetését. Ez olyan időszakban történt, amikorra már jórészt befejeződött e jelentős irategyüttes közel két évtizede feszített tempóban folyó rendezése és repertorizálása. Tíz éves osztályvezetősége alatt három önálló repertóriummal gyarapította a családi levéltári leltárak sorozatát, de munkásságának súlypontja mégis elsősorban ennek a mintaszerűen feltárt forrásanyagnak a történetírói hasznosítására esett. Különösen a klasszikus levéltári műfajnak számító igazgatástörténet terén alkotott maradandót. Szintézis igényű monográfiákat publikált a késő feudalizmus korában virágzó magánigazgatás két addig kevéssé vizsgált szférájáról, a nagybirtok kormányzat és a földesúri bíráskodás 18-19. századi történetéről. Mindkét munkájába hihetetlen mennyiségű levéltári forrást épített be, s így azok adatgazdagsága az átfogó társadalomtörténeti és regionális kutatásokhoz, valamint a helytörténetírás igényes műveléséhez egyaránt kiindulásul szolgál. A nagybirtokormányzat szervezeti felépítéséről szóló, s ma már szinte kézikönyvként használatos munkája, amellyel 1977-ben elnyerte a történelemtudomány doktora tudományos fokozatot, bel- és külföldön komoly elismerést aratott. Az úriszéki bíráskodásról kiadott munkájának megítélésében megoszlott a szakmai közvélemény, mert az általa kizárólagosan használt családi és uradalmi levéltári anyag alapján más következtetésekre és eredményekre jutott, mint amilyen kép a földesúri jogszolgáltatásról az államigazgatási iratok alapján kirajzolódott. Levéltári szolgálata idején kezdte meg szívós, kitartó munkával a korábbi évek szűklátókörű tudománypolitikája folytán elsorvasztott segédtudományi diszciplínák elismertetéséért folyó küzdelmét. Ausztriai tudományos konferenciákon szerzett tapasztalatai, szakirodalmi ismeretei, s a gondjaira bízott családi levéltárak iránti kutatói érdeklődés egyaránt arra ösztönözték, hogy elsősorban a dilettantizmus színijére sülylyedt genealógiát, mint fontos társadalomtörténeti jelenségek megértésének nélkülözhetetlen eszközét, ismét tudományos rangra emelje. A dunántúli településtörténeti konferenciákon elhangzott előadásaival mutatott példát ennek az elhanyagolt diszciplínának a korszerű művelésére, s a levéltári szakfolyóiratok szerkesztőjeként számos ilyen tárgyú tanulmány megjelenését segítette elő. Ezzel mintegy megalapozta tudományos pályájának újabb állomását, amelyet az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Történelem Segédtudományi Tanszéke vezetésére 1980-ban való meghívása jelentett. Másfélévtizedes tanszékvezetősége alatt jelentős változások történtek a régi hagyományokra visszatekintő tanszék életében. Irányításával született meg az első magyar történeti segédtudományi kézikönyv, amely a húsz legismertebb segédtudomány ismertetését és az egyetemi stúdiumokhoz nélkülözhetetlen bibliográfiai tájékoztatót