Századok – 1999

Történeti irodalom - Heverdle László: Adalékok Hunfalvy Pál életéhez. Tudományos tevékenységének eszmei előképei 1850-ig. (Ism.: Bartha Antal) IV/853

TÖRTÉNETI IRODALOM 855 szoroson 7 ezer főnyi orosz sereg lépett Erdélybe, még az osztrák és a cári uralkodók katonai egyezménye előtt. A cári fenyegetés haderővel megjelent az erdélyi országrészen. A jeles szerző Hunfalvy Pál naplójából vett helyzetképpel mutatja be a Habsburgok trónfosztásának kimondását. Magyarország és a birodalom egymásrautaltságáról meggyőződött Hunfalvy Pál felmérte, az ország sorsa kétségbeejtő, a nemzetiségi problémák nyitott sebek, különösen Erdélyben és Bánságban. A Habsburg udvari politika hajlíthatatlan Magyarország iránt. Kossuth Lajos és a radikálisok kényszerhelyzetben tették meg lépésüket. Ellenvéleménye ellenére, Hunfalvy Pál naplójában elismerő szavakkal vette tudomásul, az ő felfogásában, az ország jövője szempontjából baljós trónfosztó nyilatkozatot. Elismerte Kossuth lépésének mesteri színvonalát, hogy a detronizálást a debreceni Nagytemplomba összehívott sokaság előtt mondta ki és fogadtatta el. A pillanat nagyszerűsége megindította Hunfalvyt és elvbarátait. A Nagytemplom sokasága előtt egyetlen országgyűlési követ sem mert volna a detronizálás ellen nyilatkozni. Hunfalvy Pál naplójában lejegyezte, kétségektől gyötörve ő is megszavazta a trónfosztást, ami többévszázados, félreértésektől és viszályoktól terhes együttélésre mondott ítéletét. Világos után Hunfalvy Pál a tudományba mélyült el, nem adva fel politikai meggyőződését. Heverdle László okkal jegyzi meg, hogy szerencsétlen naiv hittel, a háttéri intrikáiról elhíresült Gyulai Pálra hagyatkozva mélyült el a finnugor nyelv és néprokonság, Magyarország etnográfiájának kutatásába. A finnugor rokonság bizonyítása miatt sértegetéseknek téve ki magát, végezte tudományos és szervező munkásságát. Az 50-es években feladatot vállalt az Uj Magyar Muzeum megindításában, első füzetében adta közre az Igazi aranybulla címet viselő programadó tanulmányát, amiből Heverdle László gyakran merít hősének jellemzésekor. A kötet érdemét abban összegezem, hogy a reformkor sokárnyalatú szellemiségét vetíti olvasója elé. Nem tagadva meg senkitől és semmitől országjavító szándékát és tevékenységét, ugyanakkor nem rejtette, nem mentegette a tévedéseket. A nagy idők nagy tettek sorából senkitől sem tagadja meg a megszólalás jogát, a teljességet ismerteti, szenvedélyeket és fel nem oldódott ellenszenveket. Ez a történetírói ars poetica ismerszik fel Heverdle László tanulmányában. Végezetül arra a problémára utalok, hogy a reformkor nagyjai a pánszlávizmust, a szlavofil politizálást az Orosz Birodalom cári kormányzatával azonosították. A cári politikának és a szóban forgó eszmei irányzatnak azonosítása állandóan jelen volt Hunfalvy Pál tudományos és politikai nézeteiben. Ez azonosítás részben helytálló. Jelentős részében azonban elrajzolt, ami a reformkori politikusaink politikai, diplomáciai és eszmei tájékozottságának hiányosságaiból, kiváltképpen az oroszországi helyzet nem kellő ismeretéből következett. A tájékozottságnak ez a hiányossága egyébként eléggé elterjedt volt az európai körökben. A 19. század közepének évtizedeiben a cári kormányzat erővel kikényszerített teijeszkedése a Baltikumtól Kínáig és még az észak-amerikai földrész hatalmas darabján is folyt. Olyan világméretű volt ez a terjeszkedés, aminek hátteréül a pánszláv, szlavofil indítékok számításba sem jöhetnek. Először néhány szó a pánszláv, szlavofil szellemiségről. A Nagy Péter kori V N. Tatiscsevtől a 19. század 80-as éveiben tevékeny N. Ja. Danyilevszkijig a szláv „együttgondolkodás", a pánszláv eszme sokféle köntösben jelent meg. Változatlan elemei voltak az oroszok örök ellenségének, a lengyeleknek a kitagadása, gyűlölete, továbbá a „szentháromság", azaz a népiség, a cári abszolutizmus és az ortodox egyház széttéphetetlen, évezredes szövetségének a gondolata. A népiség szétfolyó fogalmába beletartozott az orosz és a szláv parasztság. A pánszláv eszme az orosz történelemben gyökeredzett, idegen volt a római katolikus és részben protesráns szlávság számára, a cári abszolutizmus pedig nem vonzotta az ortodox keresztény szlávokat sem. Ők ismerték az oszmán despotizmust. Másodszor, röviden a szentpétervári Oroszország cári hatalmának a pánszláv, szlavofil eszme kapcsolatáról. A cári abszolutizmus rabszolgai engedelmességet követelt, korlátlan hatalmának és politikájának indoklásához nem igényelt semmiféle történeti, jogi érvet bármiféle szolgaköntösben sem, mert az a távoli ködös múltból valamiféle alkotmányos egyezkedés emlékét idézte. A ki nem hamvadó parasztlázadásoktól rettegő orosz cári udvar, a hozzá tartozó udvari arisztokrácia és az orosz nemesség nem kért a pánszláv, szlavofil eszmék hirdetőinek népiségi elkötelezettségéből. Az orosz nemesség másodszülött férfi tagjai Nagy Péter rendeletétől vagy katona tisztek vagy állami tisztviselők voltak, az abszolutista államtól kaptak javadalmazást, nem bőkezűen mértet, de a vesztegetési pénzek kiegészítették az állami fizetéseket. A birodalom politikai elitje még az ortodox egyházi elitet sem engedte be a politika, legfőképpen pedig a külpolitika műhelyébe. Nagy Pétertől a cárok nem engedtek papi rendből orosz ortodox egyházfőt, ez a hatalom is cárt illette meg. Az ortodox egyháznak bensőséges kapcsolatai voltak az orosz népiség eszményített hordozói, a parasztok körében tevékenykedő falusi papsággal. A száműzött Napoleon Bonaparte jegyezte fel, 1812-ben, azzal a szándékkal indult oroszországi