Századok – 1999

Krónika - Erényi Tibor (1923–1998) (Hajdu Tibor) III/652

KRÓNIKA Erényi Tibor (1923-1998) 1998 október végén hunyt el Erényi Tibor, a történész szakma elismert és közszeretetnek örvendő munkása. A Kölcsey gimnáziumban érettségizett, de származása miatt csak három évi várakozás után iratkozhatott be a budapesti Tudományegyetemre. Dolgozgatott, munkaszolgálatos volt addig; termete, fizikuma ugyan mindenféle katonai szolgálatra alkalmatlanná tette, de a munkaszolgálatnál nem ismerték ezt a fogalmat, hiszen az igazi célra, a kínzásra és megalázásra minél alkalmatlanabb, annál alkalmasabb volt. Az egyetemet 1949-ben végezte el történelem-földrajz szakon. A viszontagságok bizonyára fokozták természetének eleve introvertált jellegét, s ez is szerepet játszhatott abban, hogy mikor az egyetem elvégzése után egy négy hónapos „elméletre szakosított" pártiskolára küldték, majd azt elvégezve a pár hónappal előbb alapított Magyar Munkásmozgalmi Intézetbe, vita nélkül elfogadta a felajánlott munkahelyet, az elsőt és egyetlent - megszakítás nélkül, a nyugdíjazásig és azután is, egy esztendő híján félévszázadra. Nem állíthatnám, hogy pályaválasztása önkéntes volt, de az ellenkezőjét sem. Széles érdeklődési körébe beletartozott az újabb kori magyar történelem, politika és a munkásmozgalom akkor még oly kevéssé feldolgozott története, bár nem kevésbé érdekelte a földrajz, az irodalomtörténet, különösen Ady, Kosztolányi, a Nyugat, a lélektan s még nem egy diszciplína. Szívesen dolgozott azon a pályán, amelyre állították. Aki csak felületesen ismerte, vélhette eklektikus érdeklődését, ironikus distanciáját a saját munkásságától is, a felesleges konfliktusokat kerülő jellemét akaratgyengeségnek, a határozott vélemény hiányának. Csak akik közelről ismertük, tudtuk kezdettől fogva azt, ami immár egész életútját belátva világos: abban a kevés kérdésben, amit valóban fontosnak tartott, nagyon is határozott volt a maga csendes módján. így kezdettől úgy intézte, hogy kutatási területe a munkásmozgalom történetének 1918 előtti, kezdeti szakasza legyen s ettől semmiféle konjunktúra nem térítette el. Meg volt győződve a Szociáldemokrata Párt megalakulásának és a munkásmozgalmat egyesítő tevékenységének pozitív jelentőségéről s ha nézetét nem is képviselte a rá nem jellemző harciassággal, az 50-es és részben még a 60-as években uralkodó, ezzel ellentétes hivatalos álláspontnak műveiben soha nem engedett. Az elsők között csatlakozott a dualizmus koráról kialakult egyoldalú torzkép Hanák Péter által kezdeményezett revideálásához. Először szinte egyedül, majd fiatalabb munkatársak bevonásával szerkesztette A magyar munkásmozgalom története válogatott dokumentumainak első négy kötetét (1918-ig), amelyek magasan az 50-es évek színvonala fölé emelkedtek. Még 1951-52-ben írta két kismonográfiáját a párizsi kommün magyarországi hatásáról, illetve az 1912-es „vérvörös csütörtökről", számos kisebb-nagyobb cikk mellett. 1962-ben jelent meg könyve: A magyarországi szakszervezeti mozgalom