Századok – 1999

Történeti irodalom - 1956 és a politikai pártok. Válogatott dokumentumok (Ism.: Orbán Sándor) III/645

647 TÖRTÉNETI IRODALOM amely Mindszenty József prímásérsek egykori túlzása szerint már korábban is „Moszkva elkötelezettjének" minősült. Nem csupán a dokumentumkötet józan mértéktartását, hanem inkább a rövid idő szabta 1956. őszi történeti keret ideológiai és politikai dimenzióit jelzi, hogy nemcsak a pártok szűkebb körében, de azok tágabb mezőnyét tekintve sem igen tűnnek fel szélsőséges irányzatúak. A kisebb kereszténypártok egyikénéi-másikánál ugyan fel-felbukkan a legitimizmus, az irredentizmus és a területi revízió, esetleg óvatosabb alakzatban az antiszemitizmus formulája, de ezek nem váltak nyilvános programokká és többnyire helyileg is elszigeteltek maradtak. Mint ahogyan a Nyilaskeresztes Párt újjászervezésére is alig több mint tíz községben történt kísérlet, de az, miként a röplapon bejelentett Hungarista Légió sem, még a puszta megalakulásig sem jutott el. Más kérdés — és nem is kívánkozik egyenlőségjel a kettő közé —, hogy az ellenkező oldalon lehetséges szélsőségekre vonatkoztatva bizton állítható-e: a „dogmatikus marxizmust reprezentáló politikai erő eltűnt"? Avagy inkább az történt, hogy annak latens ereje nemigen reprezentálhatta magát és taktikából nem is kívánt feltűnni. Mint ahogyan könnyen taktikai motívumai is lehettek a szociális, vagy éppen szocialista vívmányok feltűnően tág körben történt pártolásának is. Bár a kötetben sorolt egyidejű dokumentumok közül több is, mintegy a felkelés vívmányait és további követeléseit biztosítandó, pártokra osztódás helyett az egységet hangsúlyozta, és inkább a dokumentumokat bevezető, valamint összegző szövegekben esik szó arról, hogy kedvezőbb körülmények között (tehát szovjet beavatkozás nélkül) a politikai struktúra, a pártrendszer gyorsabban átalakult, illetve polarizálódott volna, mégis a válasz bizonytalan, mert az alig alapozható olyan tényekre, amelyek aztán valóban be is következtek volna. Arra a kérdésre végül is, hogy a pártok az újjászervezésüket ígérő változásokat illetően mennyiben voltak várakozó vagy felkészült állapotban, meglehetősen árnyalt válasz kívánkozik feleletül. Mert helytálló ugyan a kötet közreadóinak az a következtetése, hogy a felkelésben a tanácsok és az üzemi politikai vezetés szerepét átvevő különböző elnevezésű (nemzeti, forradalmi, üzemi stb.) bizottságok fontosabb szerepet játszottak, mint a politikai pártok, utóbbiak, melyek az előbbiekhez képest később és rövidebb időre léptek színre, többnyire megelégedtek annyival, hogy ha a fegyveres felkelők soraiban nem is, de legalább az iménti, újonnan létrehozott bizottságok munkájában részt vehettek, vagy csupán képviseltették magukat. Mindez azonban nem vonhatja feltétlen maga után a várakozás vagy felkészültség mértékének teljesen negatív értékelését, viszont felveti annak igényét, hogy gondosabban szükséges elemezni a készülődés lehetséges módjait, kereteit és elért fokát. Ezek mindenképpen többet jelentettek annál, mint ami az előszó zárósoraiban olvasható, hogy tudniillik a pártok „az eseményekben... alig játszottak szerepet, önmagukkal voltak elfoglalva". Hasonló igény merül fel az átfogó programok hiányolásával, illetve az őket többnyire helyettesítő különböző felhívások és nyilatkozatok értékelésével kapcsolatban is. Nem kétséges, ahol lehetséges, ott a dokumentumkötet eleget is tesz ezeknek az elvárásoknak. A többi között pl. jelzi, hogy nem csupán szavakban öltött formát, de a valóságban is kezdetét vette 1956 nyarától a volt koalíciós pártok demokratikus vezetőinek a politikai munkába, mindenekelőtt a népfront-bizottságokba való bevonása. Ugyanígy nem jellemezhető várakozó álláspont elfoglalásával az a szociáldemokrata pártvezetőség sem, amelyben már az előbbinél is korábban, az 1956 tavaszáig történő szabadlábra helyezések másnapján elkezdődött a különböző irányzatok csoportokká szerveződése. Az egykori és a majdani parasztpárti vezetők közül pedig nem kevesen az irodalom fórumain, vagy éppen október 23-án a fővárosban tüntetők soraiban, netán élén vállalták a nyílt kiállást. De a kisgazdapárti vezetők sem csupán borozókban és sörözőkben találkozgattak, hanem már október 30. előtt a fővárosban és vidéken is pártot alakítottak. S ha érdekes és feltűnő volt a kereszténypártok váratlan megjelenése, majd nagyfokú aktivizálódása, az sem egyik napról a másikra, és nem is csupán az egyházat ért súlyos sérelmek miatt került sorra. Annak folytán, hogy a régió hasonló utat járó országai közül — mint az állampártról, illetve a vezető kormánypártról írottak okkal állítják — Magyarország és a magyar párt jutott a legnehezebb helyzetbe, valójában nemcsak önnön valamiféle megreformálása vált elkerülhetetlenné: mindezzel a többi számára is új helyzet, a színre lépés, a megújulás lehetősége nyílott meg. Ennek csábító ereje még akkor is (vagy annál inkább?) megtette a maga aktivizáló hatását, ha éppen fenntartásokkal voltak is az állampártot képviselő Nagy Imre vezette kormánnyal szemben, mivel az, egyebek mellett, október végéig halogatta a többpártrendszer legalizálását. Mint Bulgária, vagy az NDK hajdani több pártjának fennmaradása is példázza, persze a legalizálás önmagában még nem feltétlen az elvárások teljesülése. Viszont ugyancsak az aktivitás és a programalkotás fokait, illetve formáit, módjait segítették elő egyfelől bizonyos nemzetközi (és nemcsak propaganda) intézmények. így — mint kitűnik — pl.