Századok – 1999

Történeti irodalom - Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból (1914–1920) (Ism.: F. Dárdai Ágnes) III/640

641 TÖRTÉNETI IRODALOM érdeklődést nemcsak ez a — háborúkban, valljuk be, nem túl gyakori — derűs szemlélet, nyitottság, egészséges élni akarás kelti fel, hanem a kötet végén található térképvázlat is, mely Udvardi Lázár útjának főbb állomásait jelzi. A térkép Eurázsiát mutatja, ahol is az Appennin-félszigettől Mandzsúriáig, Szingapúrtól Triesztig teijedt a hadifoglyok útja. Hatalmas utat tettek meg. A kiindulópont Radom volt, onnan Harkov, majd a Don, Volga, Ural folyókon átkelve a Szir-Daija melletti Chodzsent után a fogolycsapat visszakanyarodott az eredeti területre. Orelból indult a második utazás, most már azonban nem Délnek, hanem keleti irányba Szibérián át a Bajkál-tó mentén Vlagyivosztokba tartottak. Innen indult a hosszú hajóút Hongkong, Szingapúr, Ceylon, Szuez érintésével az utolsó állomásig, Triesztig. A történet 1914. december 19-én kezdődik, amikor a Monarchia 23. gyalogezredét az oroszok egy kis lengyel falu, Radom mellett bekerítették. Hősünk golyót kapott a bokájába, és első gondolata az volt — ezzel valószínűleg nem volt egyedül — hogy talán nem is baj ez így, hisz karácsonyra otthon lehet. Akkor még nem tudhatta, hogy egy közel hat évig tartó bolyongás veszi ezzel kezdetét. Udvardi Lázár e naptól kezdve papírra vetette gondolatait, amelyekből hű és megrázó képet kaphatunk a hadifoglyok nem mindennapi fordulatokban bővelkedő életéről. A sokféle nemzet fiait összeterelő fogolytábor, egymástól gyökeresen eltérő kultúrák, nyelvek, szokások gyűjtőhelye volt. Ehhez még hozzá kell gondolnunk azokat az utazás során érintett falvakat, városokat, amelyeknek tarka sokasága, sokféle népessége, sajátos klímája, növény- és állatvilága újdonságként jelentek meg a közép-európai fiatalember szemében! Bizonyára tanári hivatásából eredő tulajdonságai is átsegítették sok nehéz helyzeten. Érezni a sorok között, hogy tanáros kíváncsisággal, nyitottsággal viszonyult a világhoz, első sorban azonban az emberekhez, társaihoz, elöljáróihoz. Már az első napon egy latin mondat után („Per amorem Dei") kiderül, hogy bár nem pap, de tanár. „Megtudták, hogy tanár vagyok," - írja, és ez mindvégig bizonyos tekintélyt, a fogolyéletet megkönnyítő apró ellenszolgáltatásokat jelentett számára. Bár kezdetben — a többiekhez hasonlóan — kézzel-lábbal kommunikál („nási, vási, dum-dum"), de egyedüliként ő kezd tudatosan nyelvet — először az oroszt, később az angolt — tanulni. Mindent felhasznált, amivel előrehaladhatott. Egy Európa-térkép segítségével összeállított magának egy cirill abc-t, megtanult írni és olvasni nyomtatott betűkkel, később maga szerkeszt szótárat. A kórház nővére, látva vesződését, kisegítette egy orosz-német szótárral. Kezdetben hadijelentéseket olvasott, nem nagy sikerrel. Gyakran igénybe vette az őrök segítségét is, akik szinte eljátszottak neki egy-egy nehezebben megfejthető kifejezést. Ezeket az idillinek tűnő leírásokat azonban rendre megszakítják az éles szemű tanárembernek a tábor helyzetét kritikusan szemlélő megjegyzései. Ezek leginkább az idővel egyre rosszabbodó ellátásra, kosztra, az orvosi ellátás elégtelenségére vonatkoznak. Fanyar humorral szemléli a soknemzetiségű Monarchiát kicsiben tükröző ezredét is. „Az ezred vegyes, mint Bácska" - írja. Magyarok, németek, szerbek, bunyevácok, egyszerű emberek, együtt a fogságban, mégis másként éreznek, másként viselkednek, „...a veszekedés, civódás tartott reggeltől estig". Udvardi Lázár rezignáltán említi meg, hogy e katonák „milyen idegenül állnak egymással szemben, mintha nem is egy hazának gyermekei lettek volna." Sőt, a nélkülözés elemésztette a híres történelmi mítoszt is: hősünk összeveszett a lengyelekkel, mert mindig a magyarokat írták ki rossz munkákra, és folyton súgtak-búgtak az oroszokkal. „Nem is hiszek én a lengyel-magyar barátságban" - hangzik a sommás megállapítás. 1915 májusában, ahogy érkeznek a jó hírek a „mieinkről", úgy szállítanak egyre több sebesült orosz katonát, és ürítik ki a kórházat. A kórházból a foglyokat a Don-vidékre viszik, majd júliusban Turkesztánba. „Bámulva néztem Közép-Ázsiának az életét" - olvashatjuk. S valóban, szinte semmi sem kerüli el krónikásunk figyelmét. Megelevenedik előttünk a táj, érezzük a forróságot, látjuk a városok tarka, de nyugalmas életét, a türkmének szokásait, ruházatát. Útjuk innen újból visszavezet Oroszországba. Munkára kerestek embereket, amely bár igen nehéz volt, mégis „új arcok, új egyéniségek, új környezet". A remény, hogy Oroszország közelebb van hazájukhoz, szertefoszlik, amikor 1916 szeptemberében a tábor Szibéria felé indul. A turkesztáni forróság utáni szibériai zimankót és a zord életkörülményeket enyhíti az a tény, hogy a hadifogoly postahivatal (Troichoszavszk-ban) értelmes munkát, és ami még ennél is fontosabb, reményt keltő híreket ad. A tisztek számára érkező napilapokat és folyóiratokat (Times, Le Temps, orosz lapok) valamint különböző politikai iratokat a foglyok is olvasták. 1917-ben már egyre erőteljesebb a békevágy hangja. „Remélni kezdünk a békében". 1917 májusától azonban „se újság, se könyv. Csak szórványosan értesültünk a... történtekről." A változásokat azonban hamarosan érezhették a hadifoglyok is. Megalakultak a helyi szovjetek, és „a vörösök folyton szorították a fehéreket és a cseheket kelet felé", a magyar hadi-