Századok – 1999

Történeti irodalom - Ifj. Barta János: „Napkirályok” tündöklése (Ism.: Makai János) I/216

TÖRTÉNETI IRODALOM 217 években a Földközi-tenger forgalma új virágzásnak indult. Összességében véve a levantei kereskedelem nem önmagához képest hanyatlott, hanem jelentősége csökkent az óceáni forgalommal szemben. Barta János a felfedezések magyarázatát az európai belső fejlődésben találja meg: a 15. század végén az európai gazdaság fokozottan igényelte, hogy átléphessen a kontinens földrajzi határain, ugyanakkor a földgolyón található különféle társadalmi és politikai berendezkedések közül az európai volt az, amely leginkább alkalmasnak bizonyult a továbbfejlődésre, a modern kor anyagi és szellemi bázisát megteremtő kapitalista átalakulásra. Találó az a rövid rész, amely az Óvilág és a többi kontinens viszonyát mutatja be. Eszerint Európa eleve nem az egymás érdekeit kölcsönösen tiszteletben tartó kapcsolatokra törekedett. A felfedezések során a maga céljaira használta ki a partnerterületek gazdaságát, leigázta lakosságukat, gyarmattá tette országaikat. Az Újvilágban egész népek estek áldozatul a konkvisztádorok kegyetlenkedéseinek, Afrika tengerparti területeiről a lakosok millióit hurcolták el rabszolgának. Ázsia országai ehhez képest szerencsésnek mondhatták magukat, hiszen lakosságukat többnyire az ősi társadalmi rendet érintetlenül hagyva vetették alá. Összességében véve mégis az történt, hogy a darabokra hullott Európa aprócskának tűnő országai képesek voltak fölébe kerekedni távoli földrészek nagy, szilárdnak látszó birodalmainak. Az európaiak sikereit a szerző az itteni feudalizmus jellegzetességeivel, elsősorban a Bibó István által definiált „szabadság kis körei"-vel (az európai feudalizmus autonóm társadalmi-politikai egységeivel) magyarázza, melyek egyrészt szembe tudtak szegülni az uralkodói hatalom önkényével, másrészt tagjaikat érdekeltté tudták tenni a változásokban, a fejlődésben. A hatalom intézményesítése című rész az abszolutizmust tárgyalja. A hatalmi koncentrációt komoly várakozás előzte meg. Ezt tükrözik Niccolo Machiavelli és Jean Bodin művei, s így értékelhetők Thomas Hobbes elvei is. Barta János azonban felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy Hobbes felfogása — Machiavelliével és Bodinével szemben — az államot abszolutizálja, és nem az uralkodót. A korlátlan királyi hivatalom hivatalos elmélete a 17. századi Franciaországban alakult ki, Richelieu minisztersége idején (1624-1642). Az abszolutista uralkodók véleményét a legfrappánsabban a XIV Lajosnak (1643-1715) tulajdonított kijelentés tükrözhetné: „az állam én vagyok". Ennek elhangzását a szerző megkérdőjelezi ugyan, de rámutat, hogy mind XIV Lajos, mind pedig utóda, XV Lajos (1715-1774) hasonlóan vélekedett. A fejezet az abszolutizmus modern értékelését is tartalmazza. Az amerikai Immanuel Wallerstein, az angol Perry Anderson és Eric Hobsbawm, a német Walter Hubatsch, a francia Roland Mousnier és a magyar Makkai László álláspontja olvasható itt. Fentebb már elismerően említettük, hogy a kötet szerzője az egyes nézetek esetében a szakmai értékekre koncentrál. Ez a fejezet bizonyítékul szolgál, ti. Barta János marxista szerzők figyelemre méltó nézeteit is ismerteti, ugyanakkor elveti a marxista történetírás azon magyarázatát, mely szerint az abszolutizmus a nemesség és a polgárság egyensúlya következtében jött létre. Arra a kérdésre is választ kapunk, hogy a nyugat-európai abszolutizmus miért nem vált a keleti despotizmushoz hasonló önkényuralommá. A központi hatalom elé a társadalom korábban megszerzett jogai állítottak korlátot. A rendi gyűlés mellőzése nem jelentette a különféle autonómiák, a társadalmi, gazdasági vagy jogi önállóság (városok, céhek, közigazgatási egységek) felszámolását. Az állami bürokrácia rájuk támaszkodott, s egyúttal védte is őket. A képviseletek ellenőrizték az állam működését és kivédhették a hatalom túlzott koncentrációját. A nemesség előjogainak korlátozása sem jelentette kiváltságainak általános megszüntetését. így hiába fenyegette alkalmanként az államhatalom a történelmi kötöttségeket, azokat teljesen széttörni nem tudta. Persze az is igaz, hogy az állam a hagyományos nemesi kiváltságok többségét tiszteletben tartotta. Színvonalas összefoglalás mutatja be a reformációt. A szerző röviden, de minden lényeges tényt felsorakoztatva ismerteti azon történelmi személyiségek (Martin Luther, Johannes Tetzel, Brandenburgi Albert, Johannes Eck, V Károly császár, Philipp Melanchton, Ulrich Zwingli, Kálvin János és mások) tevékenységét, akik a hitújító mozgalom kibontakozásában, terjedésében vagy éppen valamelyik irányzat győzelmében szerepet játszottak. Barta János nem ignorálja a radikális irányzatok képviselőit, Thomas Múnzert és Szervét Mihályt sem. Ezt azért kell kiemelni, mert annak ellenére, hogy az ő elveik nem terjedtek el olyan széles körben, mint Luther vagy Kálvin tanításai, a reformációról nem lehet hiteles képet festeni az anabaptizmus és az antitrinitarianizmus mellőzésével. A fejezetből egyedül a mozgalom okainak feltárása hiányolható. A szerző mentségére szolgáljon, hogy ezt a feladatot Hajnal István sem tudta sikeresen megoldani (ld. Az újkor története. Bp., 1936.). Az Európa története című kötet koraújkori részében sajnálatosan kevés hely jutott a németalföldi szabadságharcnak és az angol polgári forradalomnak. Barta János ezúttal jelentőségének