Századok – 1999

Történeti irodalom - Ifj. Barta János: „Napkirályok” tündöklése (Ism.: Makai János) I/216

218 TÖRTÉNETI IRODALOM 218 megfelelően kezeli mindkettőt. A németalföldi események ismertetésén túl figyelmet fordít a szabadságharc következményeire is. Megállapítja, hogy társadalmilag a vezető szerep a polgárság kezébe került, a rendi törekvések mögött egyre inkább a városi lakosság állt. Ez a polgárság a háború legvéresebb éveiben sem szüneteltette kereskedő tevékenységét. Nem egyszer még Spanyolországba is szállított árut, amit a külföldi cikkekre rászoruló spanyol kormány kénytelen volt eltűrni. A nemesség a háborúkban elvérezve, birtokát, vagyonát vesztve egyre inkább háttérbe szorult. Az általa művelt földet megvásárló vagy bérlő parasztok súlya ezzel szemben növekedett. Szabadságukat fokozta, hogy a birtokról eltűntek a földesurak, nem fenyegette őket földjük kisajátításának vagy visszavételének veszélye. Az öntudatos holland parasztok a 17. század elején még Pfalzi Frigyes választófejedelmet is vasvillával kergették meg, amikor paraszti földön akart vadászni. A németalföldi eseményekkel kapcsolatban a szerző álláspontja az, hogy a spanyol abszolutizmus ellen indított szabadságharc a társadalmi rendszert megváltoztatni akaró és valóban megváltoztató forradalomba torkollott, az Angliával foglalkozó fejezetben pedig szembeszáll azokkal a nézetekkel, melyek az 1640 és 1689 között történteket forradalom helyett egyszerűen polgárháborúnak tekintik. Álláspontját a tulajdonviszonyok átalakulásával támasztja alá: sor került a nemesi földbirtokok hűbéri kötöttségeinek végleges megszüntetésére. 1646-1656 között több törvényben törölték el a földbirtok hűbéri jellegét. A magánbirtokot ettől fogva nem terhelték sem a király főhűbérúri jogából származó kötelezettségek, sem a rajta élő parasztok földhasználati igénye. Felszámolták a feudális tulajdonviszonyokat, vagyis forradalom zajlott. Több történelmi személyiséggel kapcsolatos értékelés szemléletformáló erővel bír. VIII. Henrik angol király (1509-1547) megítélése a szakirodalom egy részében a megérdemeltnél kedvezőbb. Barta János viszont úgy véli, hogy a dinasztia-alapító VII. Henrik és a dinasztiát záró I. Erzsébet tevékenységének nyilvánvalóan pozitív értékelése mellett VIII. Henrik uralkodásáról már lehetne vitatkozni. A szakítás Rómával, az egyháznak az állam alá való rendelése kétségtelenül emelték az uralkodó tekintélyét, javították az angol abszolutizmus esélyeit. A VII. Henrik által hátrahagyott államvagyon elprédálása (a kincstár kiürítése), az állam birtokába jutott egyházi vagyon eltékozlása, a növekvő államadósságok, az ingatag külpolitika, a családi botrányok ezzel ellentétes irányban hatottak, pillanatnyilag azonban nem rendítették meg az uralkodói tekintélyt. Ezek a jelenségek másutt sem hiányoztak az abszolút állam kelléktárából, s a kiépülő központi hatalom másutt is úrrá tudott lenni rajtuk. (Legfeljebb a későbbi uralkodók nem siettek az előző feleség elűzése vagy éppen lefejezése árán gyorsan feleségül venni soros kegyencnőjüket.) Mária Terézia „besorolásával" időnként még a történelemtanárok is gondban vannak. A szerző azt sugallja, hogy nem követünk el hibát, ha őt is a felvilágosult abszolutizmus képviselői közé számítjuk, mivel az újabb történetírás Mária Terézia politikájában is felfedezni véli a felvilágosult abszolutizmus ismérveit. Már az osztrák örökösödési háború (1740-1748) alatt sor került a közigazgatás első átalakítására. A háború elvesztését újabb változások követték. Az 1749-ben felállított központi kormányszerv a kancelláriák és kamarák feladatát vette át. A nemességet is adófizetésre kötelezték, s ezeknek a reformoknak a hatálya alól a Habsburg-monarchiában csak a magyar nemesség tudta kivonni magát. A hétéves háború idején (1756-1763) egy szűk körű államtanácsot állítottak fel, amely bármiféle ügyben véleményt nyilváníthatott, tanácsokat adhatott, hogy a királynő ezen tanácsok alapján hozza meg döntéseit. Már a két háború között sor került a hadsereg átszervezésére. A monarchia gazdaságpolitikáját a merkantilista elveknek megfelelően alakították ki. Az 1751-1760-as években birodalomszerte alakultak a mezőgazdasági vagy ipari szakiskolák, az 1770-es években került sor a népiskolai reformra. Az igazságszolgáltatásban új büntetőtörvénykönyv alapján kezdtek bíráskodni. Tartalmilag azonban ezek a változtatások jól megfértek a feudalizmus belső rendjével, s nem igényelték a felvilágosodás filozófusai által elvárt döntő átalakulást. A felvilágosodás szelleméhez talán közelebb álltak azok az intézkedések, amelyek a jobbágyság helyzetének javítására törekedtek. Oroszországban hagyományosan II. Katalint (1762-1796) tartják a felvilágosult politika megtestesítőjének. A francia filozófia tanait jól ismerő, a filozófusokkal jó kapcsolatban álló cárnő gyakorlati intézkedéseiben azonban kevés nyomát találjuk a tényleges javítás szándékának. A cárnő 1775. évi közigazgatási reformja éppen a nemesség fokozottabb részvételére ösztönzött a helyi igazgatás szerveiben. Az 1785-ben közzétett „Adománylevél a nemesek részére" újból megerősítette a nemesi kiváltságokat. Oroszországban az egész 18. században nem találkozunk parasztvédelemmel vagy szociális intézkedésekkel. De a gazdaság vagy a kultúra támogatásának is több jelét találhatjuk meg I. Péter politikájában, mint II. Katalinéban. Az orosz felvilágosult abszolutizmust — ha ilyen egyáltalán létezett — Barta János inkább Nagy Péter, mint II. Katalin személyéhez kapcsolja.