Századok – 1999

Történeti irodalom - Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon (Ism.: Tringli István) I/203

204 TÖRTÉNETI IRODALOM 204 áll a kutatók rendelkezésére. Az összes 11-12. sz.-i Magyarországot érintő oklevél bőséges kritikai apparátussal együtt is elfér két kötetben, a magyar elbeszélő források a 12. sz. első felében olyan szűkszavúakká válnak, hogy azt már hallgatásnak is nevezhetjük. Ezzel ellentétben mindjárt a 13. sz. elejétől rohamosan nő a ránk maradt oklevelek száma, olyannyira, hogy néhány területen már összefüggő adatsorok is rekonstruálhatók belőlük. Az elbeszélők — legalábbis a magyarok — ugyan továbbra is hallgatnak, de hát a magyar középkorászok nyugati kollégáikkal ellentétben amúgy is elsősorban okleveleket és nem korabeli történetírókat használnak forrásként. Másrészt a 13. sz.-ban zajlottak le azok a változások, amelyekhez foghatók csak a 18-19. sz.-i mezőgazdasági és ipari forradalom során figyelhetők meg legközelebb. A Nyugat- Európában a 12. sz.-ban bekövetkező átalakulás a 13. sz.-ban érte el Magyarországot. A változások az élet minden területén éreztették hatásukat, többek közt a források számának megnövekedése az írásbeliség szerepének megváltozásával függött össze. Pár évtized alatt eltűnt az az archaikus politikai berendezkedés, amelyik még Géza és Szent István keze nyomát viselte magán és amelyen itt-ott még a sztyeppei előzmények jegyei is felismerhetők voltak. Néhány generáción belül a társadalom is átalakult. Tucatnyi funkcionális társadalmi csoport a késő-középkori értelemben vett rendekbe olvadt össze: nagy vonalaiban megszületett a nemesség, kezdetét vette a jobbágyság kialakulása. Az évszázad elején az ország túlnyomó többsége még a szolgaság valamilyen szintjén élt, a század végére utódaik nagy része többé-kevésbé szabadnak minősült: földjük volt, ezután meghatározott szolgáltatásokat teljesítettek, sokuk költözési joggal is rendelkezett. Fél évezredig élő berendezkedés született meg: az úrbéri rendszer. Hogy érzékeljük a 13. sz.-i változások jelentőségét, elég egy pillantást vetni egy 19. sz. eleji urbáriumra. Az abban szereplő szolgáltatások nagy része az 1200-as években alakult ki. Solymosi könyve a jobbágyvilág hajnalának olyan intézményeit vizsgálja, amelyeken a változások a legjobban figyelmen kísérhetők: a földesúri adónemeket. A kutatás azonban nem szűkült le a járadékok vizsgálatára: Solymosi annak a rendszernek az egészét tárgyalja, amelyet a német kutatás az Agrarverfassung kifejezés alatt foglal össze: a településrendtől a mezőgazdasági technikán át a jogszolgáltatásig tartó rurális világot. A szerző több évtizede foglalkozik a témával, a könyv több fejezetét kisebb eltérésekkel már máshol is megjelentette. A könyv egésze eredetileg kandidátusi disszertációnak készült. A negyvenes évek végén megszületett tudományos minősítési rendszer majd fél évszázados fennállása során történész értekezéssel összesen kétszer fordult elő az az eset, hogy a minősítő bizottság az eredetileg kandidátusinak benyújtott disszertációról úgy döntött, hogy a jelöltet ennél magasabb fokozatra is érdemesíti és végül a tudományok doktora címet adományozta a szerzőnek. A második — és egyben utolsó — ilyen alkalom Solymosi e könyvének kandidátusi vitáján fordult elő. A mű felépítése szervesen követi a könyv tárgyát: az egyes járadéktípusok szerint halad a szerző. Ettől csupán egyetlen esetben tért el, amikor az első fejezetben a hospeskiváltságokat elemzi. Solymosi nem egyes oklevelekből csemegézett, hanem mindegyik fejezetben az összes fellelhető magyarországi forrást vizsgálta. Az első ránk maradt hospeskiváltság 1201-ből származik, a bodrogolaszi vendégek jogait szabályozza. Az írásos vendégjog-adományozás nem lehetett előzmények nélküli, de ennél korábbi ilyen oklevél nem maradt fenn. Az olasziak királyi birtokon éltek, egyházi földesúrtól 1233-ból maradt ránk az első hospeskiváltság, az esztergomi érsekség Hont megyei falujából, Szebellébről. Világi birtokon újabb harminc év múlva bukkan fel az első ilyen oklevél, a Doboka megyei Bonchidán 1263-ban. Fügedi Erik 1961-ben közzétett tanulmányában sorolta fel a korai magyar város-és hospesprivilégiumokat. Ezt az összeállítást Solymosi részben pontosította, részben kibővítette. A földesúrnak fizetendő pénzjáradék nem 13. sz.-i találmány, ismerték korábban is. A változó századhoz illő azonban a terminológiai változatosság: census, tributum, collecta, terragium. A census első említése 1230 körűiről, a terragiumé 1254-ből származik. A különböző elnevezések ugyanazt a tartalmat fedték, amit magyarra földbérnek szokás fordítani. 1263-ban a komári hospesek kiváltságlevelében már a census és a terragium egymás szinonimájaként fordul elő. Az egységnyi földbért meghatározott földnagyság után fizették. A hospesgazdaságok nagysága igencsak eltérő volt: 5-35 hold között mozgott, ennél nagyobb földek csak a németjogú falvakban fordultak elő. A hagyományokhoz ragaszkodó világra jellemző, hogy az ősi, egységes, a földterület nagyságától független földbér összege nem változott, költözési illetékként még a 14. sz.-ban is tovább élt. A tatárjárás után a földbér már a hospesgazdaság nagyságától függött. Nemcsak a vendégek adóztak pénzzel, máshol a pénzjáradék valamilyen régebbi naturális szolgáltatás megváltásaként jelentkezett. A jó forrásadottságokkal rendelkező pannonhalmi apátság birtokain a fordulat az 1230-as években zajlott le, országosan az 1260-as évekre tehető. A tradíció azonban sokáig őrizte a régi állapotot: a hagyó-