Századok – 1999

Történeti irodalom - Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon (Ism.: Tringli István) I/203

TÖRTÉNETI IRODALOM 205 mány egyszerre kötötte a földesurat és népeit. A kutatás már régen észrevette, hogy a 13. sz.-i társadalmi átalakulás az addig legkonzervatívabb birtoktípuson volt a leggyorsabb és a legradikálisabb, a világin. Az egyházi és királyi birtokon élő népeket szolgálatuk rendje szerint szervezték meg, az eltűnő prédiumok szerepe itt mindig is kicsi volt. A királyra és az egyházi földesurakra ezért nem nehezedett az a sürgető szükség, hogy szakítsanak a régi rendszerrel. A 14. sz.-ra azonban ott is lezárult az a folyamat, amely pénzjáradékká alakította a korábbi szolgáltatásokat. A pénzjáradékot a 13. sz.-ban általában egy összegben fizették, a 14. sz.-ban azonban az évi 2-3 fizetési határnap lett az általános. A szállásadónak, latinul descensusnak öt formája élt Magyarországon: a királyi, az egyházi, a kegyúri, a földesúri és a földesúri tisztségviselői. A hospeskiváltságok "köteles szolgáltatásain" belül elkülöníthető csoportot képviselnek azok a terményszolgáltatások, amelyek a descensusra vezethetők vissza. Idővel mindegyik birtoktípuson átalakult terményadóvá, majd nevét is elveszítve ajándékká. Az ünnepi ajándék adása a nagy egyházi ünnepekhez kötődött. Ösi adóról van szó, egyáltalán nem a 13. sz. találmányáról. A szolgarendűek általában évente háromszor, a kedvezőbb jogállásúak évente egyszer adták. A hospeskiváltságoknak köszönhetően a 13. sz.-ban terjedt el új latin neve, a többes számú munera. A korábbi irodalom a magyar szó mai jelentése miatt ugyan idegenkedett attól, hogy ajándéknak fordítsuk, azonban a munerát a középkor végén valóban így fordították. A régi és az új típusú ajándék idővel összeolvadt, nagyságát tételesen rögzítették, leggyakrabban évi háromszor fizették; néha csak jelképes (1 kalács) néha pedig jelentős (3-4 bárány) nagyságú volt. A 14. sz.-ban is megmaradt általában terményjáradéknak, több helyen összeolvadt a descensussai. Sem a soltésszerződésekben, sem a legtöbb 13. sz.-i hospeskiváltságban nincs szó munkajáradékról, a hospestelepüléseken valószínűleg nem volt földesúri major sem. A munkával adózás más rétegeknél is csökkent, általában szénagyűjtésből, borszállításból állt. Alkalmi adókról, amelyet királyi hadbaszálláskor, új földesúri tisztségviselő kinevezésekor, adószedéskor kellett fizetni, a hospesprivilégiumokban csak kevés szó esett. A költözés joga eredendően a hospesszabadság része volt.'A 13. sz.-ban kialakult, évszázadokig változatlan feltétele: a földesúri engedély és a fóldbér kifizetése. A Zólyom megyei Dobronya és Bábaszék 1254-es kiváltságlevele használta először a költözéssel kapcsolatban a később formulává merevedett terragium szót. A költözési szabadság csak lassan terjedt ki az agrártársadalom egészére. Az élen ebben is a világi birtok népei jártak, akikre ez már 1300 körül kiterjedt, az összes jobbágyra nézve azonban csak a temesvári országgyűlés (1397.) mondta ki. A régi, egységes 12 dénáros terragium sok helyen költözési illetékké alakult. A költözés ideje a mezőgazdasági munkákhoz igazodott. A végrendelkezési vagy örökösödési illeték a 13-14. sz.-ban mindhárom birtoktípuson a királyin, az egyházin és a világin is létezett. Kizárólag az örökösök nélkül elhunytak hagyatékát terhelte. Az úrbéri rendszerben a szőlőbirtoklás és a szőlő utáni adózás a többi mezőgazdasági területtől eltérően alakult. Ezt a legpregnánsabban egy 1272-es zalai forrás fejezte ki: a falu lakói a szőlőt az "ország szokásjoga szerint" hospesjogon birtokolják. Az új jogon történő birtokláshoz új adó tartozott, neve tributum volt, amelyet egy 1347-es adat szerint hegyvámnak fordítottak, mértékegysége a csöbör volt. A régi adózásnak nevét nem ismerjük, csak mértékét, azt köbölben mérték. A 13. sz.-ban létrejövő jobbágytelekhez nem tartozott hozzá a szőlő, adózása márcsak azért is másként alakult, mert gyakori volt a külső (extraneus) személy birtoklása. Eckhart Ferenc 1908-as, mindmáig egyetlen összefoglaló adózástörténeti munkája a csöböradót még királyi adónak gondolta. Solymosi itt egyértelműen bebizonyította, hogy földesúri adónemről van szó. Nagysága kezdetben állandó volt, egy 1299-es adat említi először, hogy a termés nagyságától függ, az egyházi adó mintájára ez is tizedrész lett, neve is décima. A kilenced elnevezés először az 1351-es törvényben bukkan fel, és csak az 1370-es évektől terjedt el. Az adónemek tárgyalásával nem zárul le a kötet, 58, eddig túlnyomórészt hibás kiadásból ismert, forrást adott közre a szerző. A könyv a középkori magyar társadalomtörténetírás egyik alapműve. Módszerét elleshetik a későbbi korok agrártörténészei is. Egyetlen, többször előforduló ellentmondásának megoldása a jövő kutatására vár. Solymosi mindjárt műve elején (9.o.) említi az eddigi magyar irodalom ellentmondásos viszonyát az immunitás problémájához, a későbbiekben (különösen a 100.o.-on) azonban mégis minden indoklás nélkül használta ezt az igencsak problematikus kifejezést. A zárszóban adós maradt a szerző egy elméleti kérdés megválaszolásával. Vajon valóban egy "importcikk", a hospesjog példája alakította-e át a 13. sz.-i agrártársadalmat, mint azt a mű beosztása és első, valamint a