Századok – 1999

Történeti irodalom - Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik (Ism.: Rácz György) I/197

200 TÖRTÉNETI IRODALOM 200 értékek e két becslés között lehettek, az valószínű, de hogy melyikhez álltak közelebb, azt feltehetően soha nem fogjuk megtudni." (196. ο.) A székely eredetkérdést illetően is olvashatjuk a tudományosan leginkább megalapozott nézeteket, majd ott folytatja, ahol ismereteink már szilárdabbak: „akármi is bizonyul majd a további kutatások során a székely eredetkérdés megoldásának, az bizonyos, hogy a székelyek legkésőbb a honfoglalás idején már a magyarsággal együtt éltek." (177. o.) Szent István királlyá avatásának valamennyi körülményéről szólva a szerző - ahelyett, hogy egyetlen favorizált változatot kiemelne - őszintén bevallja a valóságot, azt, hogy igen keveset tudunk róla. Érdemes az erről szóló néhány sort szó szerint idézni: „A 13. századi magyar királyi udvarban az a hagyomány élt, hogy a szertartásra Esztergomban került sor, e tudósítás hitele azonban nem igazolható. A koronázás időpontjaként 1000. december 25. és 1001. január 1. mellett hozhatók fel érvek, s az utóbbit támogatók tűnnek nyomósabbaknak. Arról, hogy a ma ismert magyar Szent Korona - vagy annak akárcsak egy része - valami módon István személyéhez köthető-e vagy sem, újra és újra fellángoló heves viták dúlnak, ám megnyugtató megoldásra ezek mindmáig nem vezettek, s meglehet, a jövőben sem fognak. Forrásaink végül a tekintetben is ellentmondásosak, hogy honnan származott István koronája. A 12. század elején az akkor már szentként tisztelt István legendáját Könyves Kálmán király parancsára megíró Hartvik püspök szerint Istvánt a II. Szilveszter pápától kért és kapott koronával avatták királlyá. István kortársa, Theotmar merseburgi püspök viszont arról tudósít krónikájában, hogy III. Ottó német-római «császár kegyéből és biztatására... Vajk, aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert». Mivel II. Szilveszter pápa korábban III. Ottó nevelője volt, s kettejük kapcsolata azt követően is harmonikus maradt, hogy az ifjú császár Róma püspöki székébe emelte mesterét, aligha vitatható, hogy István koronához jutásában szerepe volt a régi római birodalom helyreállításáról álmodó Ottó császárnak, mégpedig - miként azt Theotmar krónikája állítja - kezdeményező szerepe. Bármi módon került azonban István birtokába a korona, az bizonyos, hogy független, senki főhatalma alá nem vetett királyként uralkodott országában." (49. o.) Az írott források és a fennmaradt képi ábrázolások még egy - talán a koronánál is fontosabb - Szent István-i felségjelvényről is tudósítanak, a lándzsáról, amely bizonyosan császári eredetű, de a 11. században feltehetően a német-magyar kapcsolatok romlása miatt használata háttérbe szorult. Erről azonban oly keveset tudunk és az adatmorzsák értelmezése is felettébb vitatott, így érthető, hogy a szerző nem említi. A fejezetek után következő, már említett Kronológia után bőséges, de jól és arányosan megválogatott Tájékoztató irodalom következik, amelyet a sorozat egyik szerkesztője, Simándi Irén által készített külön Név- (helyesebben Személynév) és Helynévmutató követ. Helyet kapott még az Árpádok leszármazási táblája, valamint 32 gondosan kiválasztott illusztrációs kép (közülük csak a 17. beállítása hibás), végül három térkép. Ez utóbbiak külön értéke, hogy nem a jól ismert középiskolai atlaszból vétettek át, hanem újak, a szerző által frissen szerkesztett, éppen ezért néha merőben új információkat is rejtegető térképek. A magyar Királyság 11. század közepi világi és egyházi területi kormányzati rendszerét (együtt) ábrázoló mellékleten például hiába keressük Esztergom megyét. Várispánságának és megyéjének megszervezéséről ugyanis az eddigi szakirodalomban többféle nézet ismert. Egyik szerint Szent István király alapította a Duna mindkét partján, feltehetően az esztergomi érsekség szervezésével együtt 1001-ben, és határai nagyjából állandóak maradtak. Más vélemény szerint viszont eredetileg csak a Dunától északra levő területeken létesült ispánsági szervezet és a Dunától délre eső területek csak Visegrád megye korai elenyészése után kerültek Esztergom vármegyéhez. Zsoldos Attila térképe szerint viszont a 11. sz. második feléig nem létezett Esztergom vármegye, területének északi része Barshoz, a déli pedig Visegrád megyéhez tartozott. A helynévmutatóba azonban sajnálatos módon csak a „nagybetűs" nevek vétettek fel, azaz a helynevek -i képzős melléknévi változatai nem. így például azok a monostorok vagy várak, amelyek nem főnévként szerepelnek a szövegben, a mutatóból hiányoznak. Ha tehát például valaki arra lenne csak kíváncsi, hogy a szerző említi-e korai bencés monostorainkat, a mutató szerint nemleges választ kap. Pedig a 108. oldalon felsorolja a szerző a világi hatalmasságok által emelt bencés apátságokat - az almádi, csatári, lébényi, jáki, százdi monostorokat - csak a mutatóban ezek nem szerepelnek. Ez nemcsak néhány esetben fordul elő, hanem következetesen az egész könyvben (benei vár 140. o., bertényi vám, gáboijáni monostor 145. o., nincs a mutatóban, ugyanakkor Adóiján vára 145. o. már van). Következetlenségek is előfordulnak ugyanakkor, mert a nagybetűvel kezdett Patakot (182. o.) is hiába keressük a helynevek között. A mutatókészítésnek ezzel a formájával nem lehet egyetérteni, mert éppen a szerkesztők által megfogalmazott kézikönyv jellegnek („magukban foglalják tárgykörük valamennyi fontos adatát") nem tud a kötet ezáltal megfelelni. Nem