Századok – 1999

Történeti irodalom - Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik (Ism.: Rácz György) I/197

TÖRTÉNETI IRODALOM 199 ságok, a dukátus mibenlétéről. Ezen kívül ahol csak lehetséges egy-egy jellemző vagy éppen különleges egyéni életút felvázolásával az olvasó megismerkedhet az Árpád-kor néhány hősével. Ezekben a rövid életrajzokban aprópénzre váltja a szerző a korábban tárgyalt „csoporttörténelmet". De nézzük sorban a szereplőket. Az uralkodóház tagjai után két fejezetben („A főpap" ill. „A szerzetes") az egyházi társadalom képviselői tűnnek fel előttünk. Itt kapott helyet a térítés, az egyházszervezet kiépítése, a Szentszék és a magyar állam közti kapcsolatok története is. Ezt követi a világi társadalom vezető rétegeiről vázolt kép a báró, az oligarcha és a nemes típusán keresztül. Két fejezetet kaptak a nem magyar etnikumok, a keleti, ill. nyugati bevándorló alakjában. Végül a társadalom nagyobb részét kitevő szolgák ill. szabad parasztok fejezete zárja a társadalmi tabló mögé bújtatott történelemkönyvet. Itt sajnos a források adottságai nem tették lehetővé egyéni életutak bemutatását. A legtöbben azonban igen és ez véleményem szerint a könyv másik nagy erénye, és mint ilyen, egyedülálló. Végre egy olyan történelemkönyv, ahol nemcsak a királyoknak, dinasztikus politikájuknak, és a „társadalmi osztályoknak" jut főszerep, hanem a történelmet formáló vagy elszenvedő egyénnek is. Kun Erzsébet, Álmos herceg, Lukács érsek, Uros apát, Gutkeled nembeli István és Básztély nembeli Rénold nádorok, a Nánabeszter nembeli nemesek szépírói erényekkel megelevenített alakjai legalább annyira fontosak, mint a megye és ispánság közti különbség vagy a magánegyház és kegyuraság mibenléte. Közismert, hogy Árpád-kori történelmünk számos pontja vitatott a magyar történetírásban. A szabadok közé sorolható-e a társadalom többsége, vagy a szabadok és a szolgák közti átmeneti helyzetű „félszabad" udvari szolgálónépek és várnépek alkották az ország lakosságának többségét? Szabad vagy szolga állapotú volt-e a várjobbágyság, nemesnek kell-e őket tekintenünk? Mikorra alakultak át nemesivé a királyi vármegyék? Ki viselte a kende és a gyula méltóságát? Hányan voltak a honfoglalók és hány ember élt az Árpád-kori Magyarországon? Honnan erednek a székelyek? Kitől kapott Szent István király koronát, mikor és milyen jelvényekkel avatták királlyá? Csak ízelítőül néhány a jelen aktuális, talán legfontosabb vitatémái közül. Ahány szerző, annyi válasz egy-egy kritikus kérdésre. Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyéni véleményeket ütköztetni egy ilyen összefoglalásban, hanem a szakirodalom mértékadó részéből kell a legvalószínűbb, esetleg a jelenleg legelfogadottabb változatot előadni. Zsoldos Attila diplomatikusan és korrekt módon oldotta meg a kényes kérdések tárgyalását. Bátran leírja, hogy vannak dolgok, amelyeket tudunk, vannak amelyeknek megoldását csak sejtjük és vannak, amelyekről alig vannak ismereteink. Zsoldos Attila a magyar történetírásban az Erdélyi-Tagányi vita óta megoldatlanul továbbgörgetett libertás fogalom Bolla Ilona által adott értelmezési lehetőségét fogadta el és ezt következetesen érvényesíti könyvében. A Szent István-kori társadalmat így kizárólag szabadokra és szolgákra osztja, majd a későbbi századok fejlődését bemutatva logikus rendszerben láthatjuk, hogy mikor jelennek meg a társadalomban a közszabadságtól különböző kötött szabad jogállású várjobbágyok (kerülvén a gyakran használt, de sokat bírált ún. félszabad kifejezést), vagy mikor emelkednek ki a szabadok társadalmából a legelőkelőbbnek számító nemesek. A nemesi megye létrejöttének folyamatát másként, és kialakulási idejét is későbbre képzeli el Zsoldos, mint azt a hagyományos történelemkönyvekben megszokhattuk. Régebben ugyanis — főként Holub József kutatásai nyomán — úgy gondolták, hogy a királyi szerviensek 13. század eleji elkülönülése, spontán érdekvédelmi szervezkedése nemesi önkormányzat alakulásába, a nemesi vármegyébe torkollott a 13. század közepe tájára. Ε helyett Zsoldos részben saját szaktanulmányaira is támaszkodva úgy képzeli el, hogy (1) a szolgabírói intézmény működése a gyakorlatban csak a 13. század utolsó harmadától adatolható, (2) a megye életében a 14. századig nem nemes (ignobilis) elemek is részt vettek, továbbá (3) a központi hatalomnak nagy szerepe volt a megye átszervezésében, mindezeket figyelembe véve ezért az új típusú megye „nemesi" elnevezése „sokkal inkább megelőlegezi a későbbi fejleményeket... Csak a 15. században... vált a megye a nemesség kizárólagos intézményévé." (157. o.) A magyar ún. kettős fejedelemség kérdésében a logikusabb és valószínűbb változatot elfogadva Álmost és Árpádot tekinti a szakrális fejedelemnek (kendének), míg a honfoglaló harcok tényleges irányítójának Kusál - helytelen névváltozat szerint Kurszán - gyulát tartja, szakítva ezzel a tankönyvekben évtizedek óta meggyökeresedett ellentétes változattal. A tengeri kígyó-szerű demográfiai problémák ismertetésekor viszont egyik (kb. 100 000 honfoglaló) vagy másik (kb. fél millió honfoglaló) állásponthoz való csatlakozás helyett tárgyilagosan ismerteti mindkettőt, rámutatva arra, hogy a számok mögött milyen forrásadottságok és milyen mélyebb társadalomtörténeti problémák húzódnak (csak nomádok vagy földművelők is voltak az ősmagyarok). A tatárjárás pusztításainak mértékét illetően is a két szélsőséges vélemény között keresi a megoldást: „Hogy a tényleges