Századok – 1999

Történeti irodalom - Zsoldos Attila: Az Árpádok és alattvalóik (Ism.: Rácz György) I/197

198 TÖRTÉNETI IRODALOM 198 A szerző célkitűzése és a fejezetek beosztása és egymásutánja logikusan illeszkedik egymáshoz. Az első fejezet mintegy forrástani bevezetőül szolgál, külön alfejezetet biztosítva a különböző forrástípusoknak: az elbeszélő forrásoknak, a törvényeknek és okleveleknek, valamint az írásbeliség intézményeinek. Az ezt követő két részt a szerző a történelem két legfontosabb tényezőjének, a térnek és az időnek szentelte. „Az események színtere" című „környezetismereti" fejezet történeti földrajzi bevezetés a Kárpát-medence történelmi tájegységeiről, , természeti kincseiről és úthálózatáról, de itt kaptak helyet a szomszéd népek és országok bemutatásai is. Mivel, mint láttuk, a szerző célkitűzése szerint „mindazon ismeretanyag, amely egy, az Árpád-kor történetének egészét tárgyaló munkától elvárható, ez alkalommal ebbe a társadalomtörténeti körképbe beillesztve kap helyet", mégis szükségesnek tűnt egy külön eseménytörténeti fejezet. „Az események rendje" címet viselő köztörténeti összefoglaló rész a magyar honfoglalástól 1301-ig tárgyalja mindazokat a legfontosabb kül- és belpolitikai tényeket, amelyek a többi, társadalomtörténeti részbe nem voltak beilleszthetők. Fontos a fejezet azért is, mert megtudható belőle, a szerző miként látja az Árpád-kor egészének történetét, milyen töréspontokat emel ki a több évszázados folyamatból. Egy logikai egységet képez a honfoglalás és az azt követő mintegy háromnegyed évszázad („Vereckétől Esztergomig"), az „államalapítás" I. Géza uralkodásának végéig számított kora, a „Szent István-i modell kiteljesedése" Szent Lászlótól III. Béla uralmáig bezáróan, ennek az archaikus kormányzati struktúrának az összeomlása II. András király idején a tatárjárással megtetézve, végül az utolsó Árpádok 1242 utáni útkeresése. A fejezet egészében nagyon vázlatos, évszámoktól, hadjáratok adataitól nem éppen terhelt, ennek hiányát a könyv végén található kronológia támogatja meg. Ez utóbbiban sem szerepelnek azonban pl. a legfontosabb „kalandozásoknak" az adatai, amelyek nélkül nem teljes a 9-10. századra vonatkozó képünk. Nemcsak külpolitikai szempontból, hanem éppen társadalomtörténeti oldalról is talán néhány mondattal bővebb tárgyalást igényelt volna a téma. Érdekes, hogy amíg a magyar történetírás egy ilyen összefoglalóbein megelégszik a magyar kalandozások igencsak szűkszavú tárgyalásával, addig a hasonló külföldi összefoglalók éppen csak annyit tudnak a magyarokról, hogy végigpusztították Európát. Erről a széles magyar közvélemény is részletes képpel rendelkezhet a Magyar Tudomány című folyóirat 1995/12., a témával foglalkozó különszámából. Ennek remek bevezetőjét épp Zsoldos Attila írta és megállapítása szerint „a honfoglaló magyarok valóban elpusztították a morva államot, s valóban évtizedekig rettegésben tartották Európa népeit azokkal a hadjárataikkal, melyeket mi magunk között a kedélyes «kalandozások» névvel illetünk." (1402. ο.) A hagyományos politikai eseménytörténet-írói gyakorlattal való szakítással, „az eseménytörténet tudatos háttérbe szorításával" - ahogy a szerző maga fogalmazta a Bevezetőben (9. o.) - talán csak a kalandozások és még egy-két külpolitikai, hadi probléma bővebb bemutatása maradt ki. Pedig a királyoknak és a mellettük álló főembereknek, később a báróknak és nemeseknek, de a várjobbágyoknak is épp a hadakozás volt tevékenységi körük egyik legfontosabb része. A társadalomban elfoglalt helyüket, az abban való emelkedésüket, kiváltságaikat,· mint a könyv több helyén olvashatjuk, többnyire hadi érdemeknek köszönhették. A külpolitika részletesebb bemutatása az eseménytörténeti fejezetben néhány oldallal bizonyára megnövelte volna a könyv terjedelmét, de talán nem feszítette volna szét a sorozat által meghatározott kereteket. De ezzel ki is merítettem mindazt, amit a szerző módszerében a hátrányok listáján lehetne feltüntetni. A szerző által választott megoldás előnyei viszont vitathatatlanok. Külpolitikai kérdésekben több közérthető kiadvány áll az érdeklődők rendelkezésére, ahol a fenti hiányokat pótolhatják, a tárgyalt kor társadalomtörténetét ugyanakkor más könyvből igencsak nehezen érthetnék meg. Zsoldos könyvének egyik legnagyobb erénye, hogy a közismerten bonyolultnak tartott és sok esetben érthetetlennek hitt társadalmi jelenségeket érthetően elmagyarázza és rámutat esetenként a homályosság vagy bonyolultság okára. Az utóbbi évtizedekben több alapvető fontosságú monográfia jelent meg az Árpád-kor társadalmi problémáiról, ezek közül is a legfontosabb Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon (Budapest, 1983) című könyve, amely azonban köztudottan nagy szellemi koncentrációt igényel. Zsoldos Attilát a legnagyobb elismerés illeti azért, mert ennek a könyvnek a szemléletét és lényegét rendkívül világos és tömör fogalmazásban közel tudta hozni az olvasóhoz, e kiemelkedő jelentőségű monográfia értékeinek ismerete többé nemcsak a szakemberek kiváltsága, hanem ebben a formában részévé válhat a középiskolai tananyagnak is. Zsoldos könyvének java része (a 4. fejezettől a végéig) az Árpád-kor különböző társadalmi rétegeivel foglalkozik, a társadalmi piramist követve fölülről lefelé. A királlyal kezdi, ahol a királyi hatalom különböző aspektusait vizsgálja, a királynéval, majd a herceggel folytatja. Minden fejezetben sort kerít a társadalmi típus általános bemutatása mellett az egyénhez kapcsolódó jogintézmények tárgyalására is. Ezekben a részekben értesülünk a királyi trón betöltésének lehetőségei, várispán-