Századok – 1999

Történeti irodalom - A Batthyány-kormány igazságügyminisztere (Ism.: Erdődy Gábor) VI/1356

TÖRTÉNETI IRODALOM 1359 latok bemutatásával két tanulmány is foglalkozik. Balogh Elemér (Deák Ferenc és az anyagi büntetőjog kodifikációja) azt emeli ki, hogy Deák felfogása teljes mértékben megfelelt a büntetőjog polgári társadalom alapértékeit szolgáló küldetésének, hogy az ancien régime brutális és irracionális büntetési rendszere után az általános társadalmi haladás szolgálata érvényesüljön. Koncepciója abból a 19. sz. közepére kiteljesedő liberális alapelvből táplálkozott, miszerint a társadalom számára az jelenti a kisebb bajt, amennyiben a bizonyítottság elégtelensége miatt a bűnös szabadlábon marad, mintsem ha az államérdekekre történő hivatkozással ártatlanokat hurcolnak meg. („Inkább mentessék fel 10 bűnös, mint egy ártatlan elítéltessék.") Deák szemében és kezében a büntetőjog a társadalmi progresszió zászlóvivőjévé lép elő, azt a társadalomfilozófiai alapkérdést és követelményt állítva logikája középpontjába, miszerint az állampolgárok személyi méltósága oly nagy érték, ami nem engedi meg, hogy az állam és kormány hivatkozott értékeit elé helyezzék. A továbbiakban az alkotmányos szabadság érvényesülése elengedhetetlen garanciájának tekinti, hogy az individuum jogai a kollektíva jogait megelőzzék. Miközben Deák emberfeletti munkát végzett, a nép úgy tekintett rá, mint egy új Mátyás királyra, politikustársai és a közvélemény pedig joggal gondolta róla, hogy ő nem a jogi felelősség állami elkendőzése s nem a jogi csűrés-csavarás, hanem az igazság ügyének minisztere. Mezey Barna (Deák Ferenc és a büntető eljárásjog reformja 1848-ban) a szakmaiságot meghatározó vezérlőelvnek tekintő Deák működésében a legfőbb belső dilemmát abban ragadja meg, j hogy míg a reformkorban a jogi forradalom előkészítőjeként, a jogfolytonosság és törvényesség híveként, aprólékossággal alkotó józan kodifikátorként dolgozhatott, addig a higgadtságot nélkülöző radikális légkörben időszerűtlennek vélte a jog gyökeres átalakítását. 1848-as működése során így gyakran nehéznek bizonyult a politikai követelmények és a liberális elvek következetes betartásán alapuló szakmai igényesség egyensúlyát megteremtenie. Mezey tipikus példaként mutatja be a vésztörvény-javaslat történetét, melynek elkészítése során a paraszti és nemzetiségi mozgalmak megrendszabályozására ostromállapot bevezetését követelőkkel szemben csillapítani igyekezett a Házat azt hangsúlyozva, hogy szerinte inkább ágyúkra lenne szükség mint akasztófákra. Az 1843-as alapokon nyugvó tervezetet (ez lesz az 1849.1. tc. alapja) Mezey Barna jelentős jogalkotási bravúrnak minősíti, mivel Deák hű tudott maradni koncepciójához, s a statáriális követeléseknek csupán a legszükségesebb helyeken engedett, méghozzá úgy, hogy a kivételes hatalom gyakorlását szigorúan alkotmányos keretek között engedélyezte, s azt is miniszteri felelősség terhe mellett. A kronológiai rendet is követő szerkezetben Deák 1848-as tevékenységének vizsgálatát Hermann Róbert (Deák Ferenc tevékenysége 1848 októberétől a szabadságharc végéig) tanulmánya ! zárja, melynek bevezető sorai Tóth Lőrincet idézve kísérletet tesznek Deák politikusi habitusának meghatározására: „mint státusférfi nem bátor, hanem bölcs... Eleme a béke és a rend... Nem forradalmi ember, s a polgári háború viharai közt megszűnt jelentősége." Ismeretes, hogy Deák az őszi forradalmi fejlemények közepette is a törvényességet védte. Szeptember 30-án elvetette Pázmándy arra irányuló javaslatát, hogy a hadi helyzet végleges rendeződéséig a parlament ne ülésezzen, mivel elengedhetetlennek tartotta, hogy bármily kis létszámmal is, de létezzen mint tényleges tekintély, amely a törvényességet egyedül képviseli és biztosítja, í Fellépésével az OHB legitimitását védelmezte elszántan és nagy szolgálatot tett az önvédelmi háború törvényességének megalapozásában. A továbbiakban — a hatalmi ágak szétválasztásának kérdésé\ ben nagyfokú következetességet tanúsítva — az OHB-t magával a parlamenttel szemben is védelembe vette, igen veszélyesnek nevezve azt a törekvést, ha a Ház ,,a végrehajtó hatalom részleteibe beavatkozik, mert ez magára az országra is veszélyt hozna". Vezető szerepre továbbra sem vágyott. Feloldhatatlannak érezte ugyanis azt a problémát, hogy miközben a törvénytelenség útjára lépő udvarral szemben a nemzet joggal veszi fel a küzdelmet a törvénytelenség elleni harcban azonban maga is rákényszerülhet törvénytelenségek elkövetésére. S bár nem volt biztos abban, hogy Kossuth politikája megoldáshoz vezet, azt azonban egyértelműen állította, hogy az esetleges belső meghasonlás biztos bukást idézne elő. Éppen ezért, bár fenntartásait sosem titkolta, a nyilvánosság előtti vitákat inkább kerülte: „bölcsességbe burkolá magát, elnémult, s csak szoros baráti magánykörökben hallatá intő szózatát". A Windisch-Graetzhez induló küldöttségben azonban vállalja a részvételt. A próbálkozás kudarcát követően — ahogy azt a korábbi szakirodalmi állításokkal szemben Hermann meggyőzően levezeti — nem jószántából nem követi az országgyűlést Debrecenbe. Windisch-Graetz ugyanis csak azzal a feltétellel engedélyezte esetleges utazását, ha vállalja: ráveszi Kossuthékat a feltétel nélküli kapitulációra, miáltal olyan csapdahelyzet jött létre, amelyből csak a kivárás kínált számára menekülést. Deák a Habsburg megszállás alatt nem kompromittálta magát, s a parlament sem fosztotta