Századok – 1999

Történeti irodalom - A Batthyány-kormány igazságügyminisztere (Ism.: Erdődy Gábor) VI/1356

TÖRTÉNETI IRODALOM 1357 telre, „a siker reménye nélkül" és nem látja a programadás értelmét, mert az ellenzék felbomlásától fél. Alkotmányvédő defenzív taktikát javasol és nem ért egyet a kormány kíméletlen kritikájával, melynek számára nem mindig indokoltnak tűnő stílusa és tartalma sokban megerősíti a felkínált vezérszerep elhárításában. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy nem vállalt volna szerepet az Ellenzéki Nyilatkozat végleges formájának megszövegezésében, többek között mérséklő hatást fejtve ki a társadalmi reformtörekvések megfogalmazásában. Az Ellenzéki Nyilatkozat Deák utolsó lényeges reformkori megnyilvánulása volt — hangsúlyozza Molnár András. 1847 nyarától ugyanis újra elhatalmasodik rajta a betegsége, nyugat-európai körútra indul és már előzetesen elhárítja az esetleges országgyűlési követséget. A november 15-i megyei közgyűlésen azonban újra aktívan vesz részt: üdvözli az uralkodói leirat reformszándékait, az ellenzéken belül kibontakozó 1848 februári vitában azonban egyértelműen Kossuth oldalán áll, elutasítva az ellene irányuló „középpárti" szervezkedéseket. Az európai forradalmi hullám nyomán felgyorsuló pozsonyi törvényalkotói munkálatokban nélkülözhetetlensége egyre nyilvánvalóbbá válik, távolléte pótolhatatlannak bizonyul. Elvbarátai sürgető hívó szavára a március 16-i zalai közgyűlésen válaszol: „Tudom, mit akartok. S ámbár roncsolt egészségem miatt nem fogom győzni a munkát, mindazon által ne vádoljon engem senki arról, hogy hazánk hasznára nem tettem, amit tehettem. Elmegyek." És valóban Pozsonyba sietett. Nem lelkesedésből, hanem lelkiismeretből. A jogalkotói folyamatba azonban még időben, annak sorsdöntő fázisában kapcsolódik be, elévülhetet-I len érdemeket szerezve annak kiteljesítésében. A cselekmény fonalát e ponton Fónagy Zoltán veszi át (Deák Ferenc és a jobbágyfelszabadítás) a polgári átalakulás kulcsfontosságú kérdését állítva tanulmánya középpontjába. Ismeretes, hogy a március 20-án Pozsonyba érkező Deák értetlenül és enyhe rosszallással fogadta a március 18-i jobbágy felszabadító határozat tartalmát. Kifogásolta a végrehajtás módját is és elhamarkodott rögtönzésnek minősítve helytelenítette a döntést, különösen azért, mert nem biztosított szerinte kellő felkészülési időt az átmenetre a földesurak számára és úgy ítélte meg, hogy ezáltal megbillent az egyensúly a nemesség rovására, az érdekegyesítő politika kárára. Az udvar és több konzervatív arisztokrata próbálkozásait a kész tények felülvizsgálatára azonban határozottan elutasítja, mert úgy véli, hogy a társadalmi modernizáció legfontosabb stratégiai kérdésében különösen elengedhetetlen kiállása a törvényesség mellett. \ Deák pontosan tudatában volt annak, hogy az áprilisi törvények távolról sem oldották meg a felszabadított jobbágyság összes problémáját. A nép gondjait megkülönböztetett affinitással kezelte, falvak egész sora fordult közvetlenül hozzá kéréseikkel. Titkára, Tóth Lőrinc megállapítása szerint: „A nép bizalma árként ömlött felé, lakásának ajtaját az igazságszomjas nép egész csoportjai ostromolták napról napra." A napi sérelmek orvoslásán túl (melynek során a szolidáris humanizmus azonban sosem a szigorú törvényesség rovására érvényesült) legsürgősebb teendőnek ezért a megmaradt feudális kötelékek elvágását, azaz a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztését tartotta. Ismét csak Tóth Lőrinc szavaival élve: „Ö írta volna a legjobb, legalaposabb, ugyanakkor legjobban megfelelő kódexeket, ki minden eszmét megmért, minden szót megfontolt bölcsessége mérlegén, mielőtt az életbe kitaszította volna." ι A deáki törvénytervezet megszületését Fónagy pontosan követi végig és alaposan elemzi annak tartalmát. Részletesen mutatja be az áprilisban nyitva maradt kérdések megoldására irányuló l próbálkozásokat és javaslatokat: egyrészt a majorsági zsellérek, az irtványok, maradványföldek, puszta telkek, a dohánykertészek, a kisebb királyi haszonvételek, a legelők, erdők és nádasok, ' másrészt a kárpótlás problémájának rendezésére. Kiemeli, hogy Kossuthtal egyetértésben javaslatában Deák az úrbéres föld fogalmát vitatott esetekben a lehető legszélesebben értelmezte ugyan, a parlamenti vitában a társadalmi igazság nevében azonban elvetette a tervezet radikális továbbfejlesztésére irányuló követeléseket. A tulajdon szentségének elvét hangsúlyozó és az „osztogatás politikája" ellen fellépő beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy az „ajándékozás" nem egyeztethető össze a szociális igazságosság elvével és rámutatott arra is, hogy az állami kárpótlás indokolatlan kiterjesztése azzal a veszéllyel is járna, hogy az állam „nem lesz képes a reá ruházott terheket elviselni." Az idézett eset is jól példázta Deák higgadt, józan, minden részletre és összefüggésre kiterjedő gondolkodását, kiegyensúlyozott politikai magatartását. A Batthyány-kormány egészében betöltött helyét és szerepét Urbán Aladár mutatja be (Deák Ferenc a Batthyány-kormányban) s megrajzolva a miniszterelnökhöz fűződő viszonyát, részletesen rekonstruálva a kormányfőt többször is helyettesítő tevékenységét. Rávilágít arra, hogy Deák ezt a szerepét is nagyon komolyan vette, azt nem formálisnak tekintette és minden esetben a legnagyobb felelősséggel járt el, Batthyányval egyetértésben. Részletesen elemzi aktív részvételét a horvát