Századok – 1999

Történeti irodalom - Kiss Gábor–Tóth Endre–Zágorhidi Czigány Balázs: Savaria–Szombathely története a város alapításától 1526-ig (Ism.: Csukovits Enikő) VI/1351

1352 TÖRTÉNETI IRODALOM az Acta Sauariensia sorozatban előbb — 1993-ban — Szombathely a XV-XVIII. században címmel Horváth Tibor Antal kéziratban maradt jegyzeteit tették közzé, egy évvel később pedig szintén az ő forrásgyűjtésének felhasználásával, de azt jelentősen kiegészítve, Források Savaria-Szombathely történetéhez címmel közreadták azokat a forrásszövegeket, amelyek a jelen monográfia alapját szolgáltatták. Az összegyűjtött írott források és az — elsősorban Kiss Gábor és Tóth Endre által végzett — ásatások eredményei együtt teremtették meg annak lehetőségét, hogy a mostani kötet elkészüljön. A monográfia közel 300 oldalnyi terjedelemben, 5 nagy fejezetre tagolva tekinti át a város történetét. Az 1. fejezet az ókori, a 2. a kora középkori történetét tekinti át Szombathelynek. A 3. az Árpád-kor legfontosabb változásait ismerteti, a 4. fejezet pedig a püspöki mezőváros életébe enged bepillantást. Rendkívül érdekes az 5. fejezet, amely a középkorban az ókori Savariáról élő képet ismerteti meg az olvasóval. Az ókori fejezeteket Tóth Endre, a korai középkort Kiss Gábor, a késő középkori részt Zágorhidi Czigány Balázs írta, a szerzők közti együttműködést azonban jól jelzi, hogy bizonyos kérdéseket — például az úthálózat, vagy a város nevei — közösen öntöttek formába. A kötet Savaria-Szombathely minden korábbinál részletesebb és főleg folyamatosabb történetét tartalmazza. A legfontosabb eseményeket érdemes vázlatosan áttekinteni. A későbbi város területén Kr. u. 6-ban vonult át először római hadsereg, s a vidék — vélhetően — fokozatos megszállása után, Kr. u. 50 körül került sor az új város, Colonia Claudia Savariensium megalapítására. Az egyre jelentősebbé váló Savaria Pannónia provincia kettéosztása után, 106-ban Felső-Pannónia tartomány polgári igazgatási központja lett. A napvilágra került római emlékek alapján Savaria az egyik legjobban ismert pannóniai város. Lakosainak száma a 2. században 6-8 ezer fő körül járhatott. A feltárt közel 200 felirat közülük több száznak a nevét tartalmazza, s enged olykor bepillantást életükbe. A colonia virágzása a 4. század második felében véget ért. Az egymást követő barbár betörések miatt a központilag irányított adminisztráció felbomlott, az import és a pénzutánpótlás megszűnt, Észak-Itáliában (Velence környékén) és Rómában Savariából érkező menekültek telepedtek le. A 370-es évektől a római lakosság sorsa szinte megállapíthatatlan, emiatt korábban a római élet 4. század végi megszűnésére következtettek. Régészeti adatok azonban arra utalnak, hogy a városi élet — igaz, jóval kezdetlegesebb színvonalon — fennmaradt Savariában. A kötet szerzői szerint a város nem maradt lakatlan a 456-ban bekövetkező földrengés után sem, amelyet hagyományosan a római élet utolsó dátumának szoktak tekinteni. A városnév fennmaradásából, a szentmártoni temető folyamatos használatából, valamint a Perint és Gyöngyös patak korábban mesterségesen kialakított elágazásának fenntartásából arra a következtetésre jutottak, hogy az egykori római népesség fennmaradását a 8. század elejéig tényként lehet elfogadni. Savaria (a 3. században bekövetkezett névváltozás következtében ekkor már Sabariaként) 350 évnyi szünet után 791-ben tűnik fel újra az írott forrásokban. Einhard, Nagy Károly életrajzírója szerint a frank uralkodó Sabarián keresztül tért haza az avarok elleni hadjáratról. Az avar kaganátus összeomlása után Nyugat-Dunántúl a Frank Birodalom része lett, Sabaria pedig — feltételezések szerint — igazgatási központ, a 4. században épült császári palota-együttes fennmaradt és megerősített épületében berendezett grófi székhellyel. A római alapokon kialakított erődítmény és a településhez tartozó Szent Márton templom — úgy tűnik — a magyarok megjelenése után is szerephez jutott, mindkét épület Árpád-kori létezését igazolják a régészeti feltárások, noha a vár első írásos' említése csupán a 13. század végén bukkan fel. A város középkori történetét az osztrák határ közelsége, valamint a birtokos győri püspökök személye, uralkodóhoz fűződő kapcsolata határozta meg. A 14-15. század folyamán több püspök is szembekerült királyával: a Kőszegi családból származó Miklós püspök I. Károllyal, Hédervári János Zsigmonddal, Benedek pedig I. Ulászlóval szemben állt Erzsébet királyné pártjára. A hűtlenné vált főpapok néha Szombathelyen vészelték át a király haragját, de az is előfordult, hogy a királyi hadak Szombathelyt is bevették. A szomszédos osztrák tartományokból több ízben is érte támadás a Nyugat-Dunántúlt, így Szombathelyt is. Az első ismert ostrom 1289-ben I. Albert osztrák herceg, az utolsó 200 évvel később, Miksa római király hadaitól érte a várost. A 14. század második felére Szombathely önkormányzattal, pecséttel, városias intézményekkel és épületekkel, számottevő iparos és kereskedő lakossággal rendelkezett. Közös szokásjogot használt több, Sopron körül csoportosuló nyugat-dunántúli várossal. 1407-ben földesurától, Hédervári János győri püspöktől kiváltságlevelet kapott. A püspök és a szombathelyi cívisek közti egyezség alapján egyebek közt kötelezettségeiket egy összegben fizethették. (Évi 200 aranyforintot, — ugyanekkor Sopron 400, Sárvár 60 forintot fizetett évenként.) A szombathelyi privilégium a magyarországi mezővárosi kiváltságlevelek legkorábbi csoportjához tartozott, a kiváltságot elnyert mezőváros pedig a középkor végén a jelentős mezővárosok közé számított.