Századok – 1999

Közlemények - Raáb Renáta: A magyar szabadságharc a korabeli dán sajtóban VI/1297

1310 RAÁB RENÁTA nem használta. Ennek ellenére változatlanul kifogást kell emelnie a Dannevirke ellen, „hiszen a jó vélemény és pozitív kép, melyet részben az iskolában, részben későbbi egyház- és politikatörténeti művek olvasása során, részben a Dannevirke saját tudósításaiból a magyarokról kaptam, megrendült, mikor fél évvel ezelőtt meglepetten a Dannevirke egyik számában a magyar nép jelleméről olyan cikket olvastam, mely nem túl hízelgően írt erről a népről és ellentétben állt azzal a véleménnyel, melyet Koch úr legutóbbi válaszában a magyarokról adott." Azért lepte meg ennyire az említett cikk, „mivel a Dannevirke az elmúlt évben jóindulattal és szeretettel írt a magyarokról", (itt utal a 98, 113, 127, 135, 140 és 141-es számokra) és semmi kifogása nem volt ellenük, csak az „amivel még nagyobb mértékben lehet vádolni II. József osztrákjait, németeket, oroszokat stb., vagyis hogy azon dolgozzanak, hogy nyelvük a Magyar Királysághoz tartozó országokban is uralkodó legyen. De a magyarok nem türannoszok módjára kezelték ezt, hiszen mikor látták, hogy a horvátoknak szándékukban áll anyanyelvük védelme, nem erőltették tovább a dolgot." A továbbiakban R. J. biztosra veszi, hogy a magyarok győzelmük esetén sem kényszerítik rá nyelvüket a többi szláv népre, hiszen „egy szabad nép nem tesz a másikra bilincset". R. J. nehezményezi továbbá, hogy a Dannevirke újév után egyre langyosabb lett a magyarokkal szemben és több eredeti, „saját" cikkében Insurgent-nek nevezi őket, mely kifejezéssel egyetlen pártatlan ember sem illetné őket. L. Meyer Idegen szavak szótára szerint az „Insurgenter" Magyarországon az országot védő katonaságot jelenti (nemesi felkelés), s amennyiben a Dannevirke erre gondolt, magyarázattal tartozott volna az olvasónak. Inkább az osztrák császár volt az, aki fellázadt a magyarok ellen, mikor megszegte az esküvel megerősített alkotmányt és meg akarta fosztani őket a szabadságtól, melyet törvényes módon, erőszakos cselekedetek felhasználása nélkül kaptak. Majd R. J. zárójelben hozzáfűzi, hogy a „Dannevirke tavaly ugyanezt hirdette". „Ezért a magyaroknak ugyanolyan törvényes jogában áll felmondani nekik a hűséget és engedelmességet, mint ahogy nekünk is törvényes jogunkban állt volna a malmöi fegyverszünet alatt benyomulni Schleswigbe, mikor ellenfelünk megszegte a megegyezést." Koch kérdésére pedig (mit tenne R. J., ha császár létére megfosztanák a tróntól), igyekszik kielégítő választ adni: „Lehetséges, hogy ha nevelésemnél fogva egy elkényeztetett, népellenes uralkodóvá váltam volna, akinek téves elképzelései és fogalmai vannak a hatalomról, akkor úgy cselekedtem volna, mint a jelenlegi osztrák császár, aki segítségül hívja Európa leggyűlöltebb, leghírhedtebb hatalmát, mi által csak a keserűséget, a gyűlöletet és az ellenállást fokozza." Viszont ha olyan régenssé vált volna, akinek tulajdonságai közel állnak a néphez — folytatja R. J. — és ennek ellenére mégis meg akarnák fosztani trónjától, akkor „a legnagyobb jóindulattal alattvalóimhoz fordulnék, kérném őket, válasszanak mellém néhány tanácsadót, s megígérném, hogy velük együttműködve, javukat keresve fogom kormányozni őket. Mindenekelőtt pedig megtartanám az ígéretemet. Ha pedig nem hinnének nekem vagy inkább köztársasági alkotmányt választanának, azt gondolnám: „vox populi, vox dei"!, és egész szívemmellelkemmel az ifjú köztársaságot szolgálnám. Egyébként pedig a magyarok Ausztria jelenlegi császárát soha nem ismerték el királyuknak, ezért nem is lehet azt mon-