Századok – 1999

Történeti irodalom - Nagy Péter Tibor: Hogyan kerüljünk el a polgárosodást (Ism.: Szabolcs Ottó) V/1134

1134 TÖRTÉNETI IRODALOM Nagy Péter Tibor HOGYAN KERÜLJÜK EL A POLGÁROSODÁST? Neveléstörténeti előadások Kodolányi János Főiskola - Oktatáskutató Intézet, Székesfehérvár-Budapest, 1997. A recenzens kissé zavarban van, mert egy tartalmi — sőt tárgyán túlmutatóan, talán hazai tudományfejlődési okokból is — rendkívül fontos — ha már oktatásról van szó, .jelest érdemlő" könyv, mint kiadói-szerkesztői produktum csak jóindulattal érdemel elégségest. Mielőtt tehát a tartalmi méltatásra térnék, ezzel kapcsolatos bosszankodásomnak szeretnék hangot adni. Először is a könyv belső címlapja szerint a „Neveléstörténeti előadások. Előadások a nevelés társadalomtörténetéből" enyhén szólva redundáns címet viseli. Gyanúm szerint itt valamilyen formális pályázati kritériumnak akart a szerző, vagy a kiadó megfelelni, vagy talán annak a ténynek, hogy a pedagógusképző felsőoktatásban elterjedt közismert tantárgy neve „neveléstörténet", míg a szerző által az ELTE Szociológiai Intézetében tartott kurzus címe a „nevelési rendszerek társadalomtörténete". A könyv címével azonban nemcsak a redundancia a hiba. Először is a szerző nagyon határozottan — s az előszó tanúsága szerint tudatosan, bevallottan — nem teljes neveléstörténet tankönyvet ír — nem foglalkozik az osztálytermi gyakorlattal, a gyermekkor történeti felfogásának változásaival, ill. a nevelési gondoskodás történetével, hanem kifejezetten oktatástörténettel: iskolaszervezet-történettel, oktatáspolitika-történettel és az iskola — illetve az intézményes iskolázottságban részesülők — társadalomtörténetével. Ha tehát — nem az angolszász, hanem a német fogalom- és szóhasználatnak megfelelelően — megkülönböztetjük az „oktatás" és a „nevelés" fogalmakat, akkor a könyv egy oktatástörténeti munka. Másfelől egyszerűen nem előadások találhatók a kötetben. A kötetet vagy egységesnek tekintjük (s ebben az esetben egyértelműen monográfiáról van szó, amely a polgári Magyarország születésétől annak 1944-es bukásáig terjedő rendkívül koncepciózus oktatástörténeti folyamatelemezés), vagy pedig gondos szaktanulmányok sorozatának. Tehát semmiképpen nem előadásokról van szó, a kötet valamennyi információját hagyományos — egyébként az angolszász normát követő — szakirodalmi ill. forráshivatkozás támasztja alá. Mielőtt a formai hibák elősorolása kitöltené a recenzió nagyobbik részét, áttérnék arra, ami véleményem szerint a kötet igazi fontosságát adja. A szerző — aki korábbi köteteiben lényegesen szűkebb témákkal, tudniillik a harmincas évek tanügyigazgatástörténetével ill. a polgári kori tanügyigazgatás történetének néhány kérdésével foglalkozott (A magyar oktatás második államosítása, Educatio Bp. 1992, Az egyensúly megbomlása a modern magyar oktatáspolitikában, ADU Könyvkiadó, Pomáz, 1996.) — e könyvével bizonyította, hogy az oktatástörténet politikatudományi megközelítése segítségével átfogó és újszerű kép rajzolható egy faktológiai-kronológiai értelemben nagy vonásaiban ismert folyamatról, a magyar oktatás történetéről. A könyv első nagy szerkezeti egysége az oktatás társadalomtörténetének értelmezési lehetőségeiről szól. (Hogy ez az első nagy egység, azt a szövegben is kimondja a szerző, az olvasó is erre a következtetésre jut - rejtély, hogy a kiadó-szerkesztő miért csúsztatta össze a „címszinteket" a három lapot kitevő tartalomjegyzékben.) A szerző két részre osztja az oktatás társadalomtörténeti — mi inkább úgy mondanánk: az oktatástörténet társadalomtudományi — megközelítését: statisztikaira és politikatudományira. A „statisztikai" blokkban az „alfabetizmus" növekedését, azaz az írástudatlanság csökkenését, az egyes iskolatípusokba járó diákok felekezeti-társadalmi összetételének változásait, az egyes társadalmi csoportok iskolázottságának változását népszámlálási, statisztikai évkönyvi adatok alapján, az iskolázottság társadalmi jövedelmezőségét ill. az elit rétegek iskolázottságát pedig egyes csoportokra vonatkozó kutatások, adatfelvételek alapján villantja fel. Valóban „felvillantásról" van szó, mert a szerző — tudatosan — egy sajátos „köztes módszert" választott. Az alfejezet mindössze húsz oldalát ugyanis nem írta tele a fenti módszerekkel kapcsolatos elméleti módszertani fejtegetésekkel, de arra sem tett kísérletet, hogy egy majdan megírandó ezeroldalas társadalomtörténeti kézikönyv számszerű tanulságait előlegezze meg, „hanem a dolgok közepébe vágva", elemzési példákon mutatta be az egyes statisztikai forrástípusok ill, megközelítésmódok használhatóságát. Minthogy a későbbi fejezetekben nem ezt az értelmezést, hanem a politikatudományi értelmezést használja, lényegesen nagyobb elméleti gondot fordít az oktatáspolitika szintjeinek szemlé-