Századok – 1999

Történeti irodalom - Nagy Péter Tibor: Hogyan kerüljünk el a polgárosodást (Ism.: Szabolcs Ottó) V/1134

1135 TÖRTÉNETI IRODALOM letes leírására, illetve az oktatáspolitikatörténet és az oktatástörténet politikatudományi megközelítése közötti módszertani különbségek taglalására. Igen szemléletes leírása szerint az oktatáspolitika több szinten zajló folyamat - az alkotmányozás színjétől az alágazatpolitikáig. Az oktatáspolitika másik lehetséges felosztása az „eldöntendő kérdések" szerint történik. A szerző érvelése szerint két alapkategóriája van a modern — mármint 19-20. századi — oktatáspolitikatörténetnek, a tanügyigazgtás-politika és a szerkezet-politika. A tantervpolitika, a „világnézetpolitika", a pedagóguspolitika stb. mind e kettőn belül értelmezhető: a szerző közlekedési-várostervezési hasonlatával élve az iskolaszerkezet jelenti az utcák — adott s csak nehezen változtatható — hálózatát, a tanügyigazgatás pedig a közlekedési rendőrök tevékenységét. Az ezt követő két fő fejezetben ennek értelmében előbb a tanügyigazgatás, majd az iskolaszerkezet történetét tekinti át. Minthogy az oktatáspolitikatörténet és az oktatástörténet politikatudományi megközelítésének különbözőségéről szóló elméleti fejtegetés legfontosabb tanulsága, hogy míg az előbbi a konkrét politikai történésekre, az egyes politikusok tetteire koncentrál, addig az utóbbi a működési mechanizmusra, a tanügyigazgatási fejezetben alig találkozunk politikusnevekkel, a miniszterekénél a szerző általában fontosabbnak értékeli az egy-egy érdekcsoport körében évtizedeken át meghatározó jelentőséggel rendelkező „középszintű" figurák tetteit és megnyilatkozásait. Minthogy a rendszer működésére és a mechanizmusra koncentrál, hiába keresnénk olyan alfejezetet, amely — mondjuk — a szerint csoportosítaná az eseményeket, hogy azok Wlassics Gyula minisztersége alatt történtek, — viszont találunk például olyan alfejezetet, amely a bíróságok oktatáspolitikai szerepvállalásának változását jellemzi — ötven esztendős intervallumban. Nagy kronologikus szakaszhatárnak a szerző a harmincas éveket tartja: míg az azt megelőző kétharmad évszázadot (!) egységesen kezelve az egyensúlyelvű tanügyigazgatás, az azt követő másfél évtizedes — egyébként részletesebben bemutatott — időszakot a megbillenő egyensúly korszakának tartja. Persze interpretációja szerint korábban is voltak erők, amelyek az oktatás fejlesztését egy, a polgári értékrenddel szemben alternatív hierarchia fenntartására ill. kiépítésére kívánták fordítani, - erre a törekvésre utal a könyv provokatív főcíme is: Hogyan kerüljük el a polgárosodást? A szerkezetpolitikai főfejezetben az iskolatípusok körüli oktatáspolitikai csoportharcokkal ismerkedhetünk meg. A rendszert meghatározó két típus a népiskola és a középiskola, a hagyományos oktatástörténetírás e típusokról beszél a legtöbbet. Ehhez képest Nagy Péter Tibor munkája szűkszavú. Úgy tűnik, a más által készített elemzésekből semmit sem akar egyszerűen átvenni, népiskolaügyben pedig — az iskolaszéki problematikát leszámítva — nem végzett saját kutatásokat. A középiskola-történetben a források és problémák mérhetetlen bősége készteti óvatosságra, -figyelemreméltó azonban, hogy a középiskola-típusok változását a korabeli és hagyományos neveléstörténeti kifejezések átvétele helyett az átjárhatóság, s ekképpen a társadalmi mobilitás lehetősége felől értelmezi. Az összes többi iskolatípust úgy ragadja meg, mint amelyeknek története valamiféle „átmenetiséget" képez. A polgári iskola története eszerint a fokozatos alsó-középiskolává válás története, a tanítóképzés története a népoktatásból a felsőoktatás szférájába való eltolódás története, a mezőgazdasági és kereskedelmi oktatás esetében a gazdaságpolitikai szférából az oktatáspolitikai szférába tartó problematikáról, az iparostanonc-oktatásnál a fordítottjáról van szó. Az óvodapolitika pedig az oktatáspolitika szférájából a szociálpolitika szférája felé mozog. Két sajátos problémát nem „fed le" a szerző szerint a tanügyigazgatás és az iskolatípusok, iskolaszerkezet története: egyik a nemzetiségi kérdés történetének dualizmuskori, a másik az államegyház viszony két világháború közötti története. Mindkét fejezet nagy vitát fog provokálni: csak ízelítőül jelezzük, hogy a dualizmuskori oktatáspolitikát a szerző a nemzetiségiek tényleges érdekeire nézve pozitívnak értékeli (akárcsak a Bach korszakét a magyar nemzetiségre nézvést); az egyházpolitikai fejezetben pedig a Horthy korszakbeli keresztény-nemzeti ideológia tudásszociológai tartalmát, ill. az egyházi tulajdonosi autonómia fokozatos önfelszámolását jellemzi — intellektuálisan provokálva mindenkit, aki a Horthy-korszak egyházi oktatásügyét — akár megfelelő módosításokkal is — mintának szeretné használni. A könyv — talán a lustább vagy időtakarékosabb olvasók kedvéért is — több összefoglalást is tartalmaz. A szerkezeti főfejezet végére helyezte el első összefoglalását, amely az egyes iskolatípusok sorsa iránt talán kevésbé érdeklődők számára hasznos, s egyben az egész (a harmincas évek végére koherenssé váló) „Végleges állapotot" áttekinti, ill. az egyes fejezetekben szétszórt ismereteket összefoglalva a szerkezetpolitika főbb korszakait is meghatározza. A könyv végén az „Áttekintés és kitekintés"-ben a tanügyigazgatás és szerkezetpolitika (ill. az egyházpolitika és nemzetiségpolitika) egy-egy korszakra vonatkozó közös tanulságait olvashatjuk; a „Tíz tétel a magyarországi