Századok – 1999

Történeti irodalom - Két forráskiadvány a háború utáni magyar–román viszonyról (Ism.: Demény Lajos) V/1129

1132 TÖRTÉNETI IRODALOM A magyar külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának vezetője, Kertész István szinte egyidejűleg készítette el Erdélyre vonatkozó tervezetét, amelyben az önálló Erdélyt, vagy legalábbis a széleskörű autonómiát látta elérhetőnek. A békeelőkészítés szakértői három lehetőséget latolgattak: 1. - a határmódosítást, illetve az arról való népszavazást, 2. - független vagy autonóm Erdély létrehozását. 3. - kisebbségvédelmi szerződést és a Székelyföld autonómiáját. Fülöp Mihály megállapítja, hogy ,,1946. április végéig azonban fel sem merült annak lehetősége, hogy a magyar kormány a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjessze ilyen irányú igényeit". A Románia és Magyarország közötti megegyezést kizárta a román fél azon törekvése, hogy a határok kérdését vegyék le a napirendről, amit Petru Groza határozottan követelt. A román kormányfő egyenesen a kisantant felélesztését említette, ha Magyarország határváltoztatást igényelne. Inkább a határok légiesítését, a vámunió felállítását emelte ki és a diplomáciai kapcsolatok felvételét a két ország között. 1946 márciusára az amerikai álláspont is kedvezőtlen fordulatot vett Magyarországra nézve. A nagyhatalmak külügyminiszteri találkozóján, amikor a Szovjetunió „egész Erdély Romániához való csatolását" javasolta, az amerikai külügyminiszter helyettese, James Clement Dunn megelégedett azzal, hogy a két érdekelt kormány tárgyaljon a határok kérdésében. Nagy Ferenc magyar miniszterelnök is, amikor 1946. április 11-én Moszkvában elé terjesztette a javaslatot, hogy a Partiumban mintegy 22 ezer km2 területet 865 ezer román és 495 ezer magyar lakossal csatoljanak Magyarországhoz, azt a választ kapta Molotov részéről, hogy kezdeményezzen előzetes tárgyalásokat a román kormánnyal. Meg kell azonban jegyezni, hogy Molotov figyelmeztette a magyar miniszterelnököt, hogy a szövetségesek „támogatást ígértek Romániának Erdélyre vagy legalábbis annak nagyobb részére vonatkozóan". A magyar kormány 1946. április 27-én Sebestyén Pál követet küldte Bukarestbe, hogy „egy területi újjárendezést" javasoljon a román félnek. Petru Groza azonban most is elutasított bármilyen határmódosítást a két ország között, mert értesítették, hogy „angol és amerikai részről lemondtak a Magyarország javára történő határmódosításról". így aztán „1946. május 7-én a Külügyminiszterek Tanácsa párizsi ülésszakán a nagyhatalmak a román és magyar béketervezetbe a két ország közötti trianoni határ helyreállítását vették be". Minden későbbi kísérlet ellenére a kérdés lezárult. Ismételjük Fülöp Mihály megállapítását: „döntő tényezőnek a Szovjetunió akarata bizonyult". A szerző a tények utólagos ismeretében is „különös optimizmusnak" nevezi az erdélyi magyarság reményét, hogy a nagyhatalmak a magyar-román határváltoztatással igazságos ítéletet hoznak. Vázolja a Magyar Népi Szövetségben született különböző elképzeléseket és végül idézi a Márton Áron gyulafehérvári püspök, Vásárhelyi János erdélyi református püspök, Lakatos István, Korparich Ede a Kaláka Szövetkezeti Központ elnöke és Szász Pál az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke aláírásával 1946. április 29-én Kolozsvárott nyilvánosságra hozott nyilatkozatból a következőket: „Az erdélyi magyarság felfogása szerint sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást külső hatalom a magyarságra rákényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő fog orvosolni, az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet". Joggal állapítja meg Fülöp Mihály, hogy a nyilatkozat „az erdélyi magyarság önrendelkezési jogának egyik ritka megnyilvánulása". Birtokon belül a román fél már kimutathatta igazi szándékát. A felülről is támogatott magyar-ellenes sovinizmus újra erőre kapott, még a Csehszlovákiához hasonló kitelepítés fenyegetése is elhangzott a kommunista LucretJu Pátrá§canu igazságügyi miniszter részéről. A párizsi békeértekezleten a magyar kezdeményezések egyike sem kapott támogatást egyetlen küldöttség részéről sem. A magyarországi belpolitikai viszonyok is kedvezőtlen fordulatot vettek az erdélyi magyarságra nézve. „Nagy Ferenc emigrációba kényszerítésével, Gyöngyösi János lemondásával, a békeelőkészítésben részt vevő diplomaták külföldre távozásával megroppant a magyar nemzeti érdekeket szem előtt tartó külpolitikai irányvonal gerince" - állapítja meg Fülöp Mihály. Súlyosbítják az erdélyi magyarság helyzetét a román hatóságok különböző intézkedései (vagyonelkobzás, a magyar hadifoglyok visszatérésének késleltetése stb.) A sok szép szó és semmire nem kötelező ígéret mögött Groza politikájában is a magyar érdekek visszaszorítása, Magyarország izolálása, az erdélyi magyarság kapcsolatainak felszámolása az anyaországgal kerekedett felül. Mesterien értett ehhez a román politika. „Groza politikáját a sok szó, de kevés cselekedet jellemezte... A magyar-román kapcsolatok 1945 és 1947 között valójában visszafejlődtek" - jegyzi meg Fülöp Mihály. A Magyar Népi Szövetségre sem volt többé szüksége a román politikának, teljes felszámolása és vezetőinek bebörtönzése csak idő kérdése volt.