Századok – 1999

Történeti irodalom - Két forráskiadvány a háború utáni magyar–román viszonyról (Ism.: Demény Lajos) V/1129

1131 TÖRTÉNETI IRODALOM 13-án a román hadsereg és közigazgatás bevonult Kolozsvárra. A király és a kormányfő jelenlétében lezajlott népgyűlésen és a kihelyezett minisztertanácsi ülésen mindez megpecsételődött. Igaz viszont az is, hogy Sztálin bizonyos feltételekhez kötötte döntését: az űj kormány felelősséget vállal a rendért és nyugalomért, biztosítja a nemzetiségek jogainak tiszteletben tartását. Groza azt is megígérte, hogy a Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottságának 15 pontba foglalt programját magáévá teszi. A román forráskiadvány közli a bizottság elnökének, ifj. Teofïl Vescannak a kihelyezett minisztertanácsi ülésen előterjesztett szövegét. Ebben, a többi között az olvasható, hogy a kormány az észak-erdélyi kérdésekben nem hoz döntéseket a bizottság előzetes megkérdezése nélkül, és fordítva, a bizottság a kormány megkérdezése nélkül. A bizottság kérte az általa létrehozott helyi közigazgatás, népőrség (poliÇii populäre) és csendőrség megerősítését, az egyenlőség biztosítását és a nemzeti kisebbségekre vonatkozó törvény módosítását a Magyar Népi Szövetség által előterjesztett emlékeztető szellemében. „A Kolozsvári Tudományegyetem kérdésében — hangzik az előterjesztés — törvényrendeleti megerősítést és jóváhagyást nyer a Kolozsvári Egyetemi Központ kulturális autonóm intézményből (Román Tudományegyetem, Magyar Tudományegyetem, és Politechnika) álló tagolása, amelyek közösen használják a fennálló egyetem épületeit és vagyonát". Talán túlzott Fülöp Mihály kijelentése, hogy „Groza fennen hangoztatott kisebbségbarát ígéreteiből szinte semmi sem valósult meg". Az is igaz viszont, hogy Groza sokszor idealizált nemzetiségpolitikája árnyaltabb megítélést igényel. Figyelmeztetnek erre a magyar és német vagyonok zár alá helyezése Groza kormányzása alatt, több észak-erdélyi magyar oktatási intézmény megfosztása épületeitől, a nemzetiségi statútum kétnyelvűségre vonatkozó rendelkezésének mellőzése és végül a román hatóságok azon törekvése, hogy még a béketárgyalások előtt megváltoztassák az erdélyi nemzetiségi szerkezetet. A kétnyelvűség kérdésében és a front elől elmenekült magyarok visszatérésének a megakadályozásában főleg Lucre(iu Päträ§canu kommunista igazságügyi miniszter fellépése és intézkedései adtak alkalmat az aggodalomra. A Magyar Népi Szövetség tekintélyén csorba esett. „ Kommunista vezetői bármely határváltoztatást... elutasítottak", abból kiindulva, hogy a kérdés „a nagyhatalmakra tartozik". Márton Áron és az erdélyi magyar egyházak és gazdasági intézmények vezetői — mint Fülöp Mihály említi — „a megoldást inkább abban látták, hogy a nagyhatalmak biztosítsák a nyugati határmegyék Magyarországhoz történő csatolását, Erdélyt pedig helyezzék nemzetközi ellenőrzés alá". Az Egyesült Államok álláspontját az határozta meg, hogy a Groza kormány eltávolítására törekedtek, s ebben Nagy-Britannia támogatását is bírták. „A francia külügyminisztériumban viszont olyan elképzelések születtek — Trianon késői megbánásaként — amelyek az etnikai vonalat tekintették kívánatosnak a két ország közötti határvonalként, s a kisebbségvédelmi rendszer újjáélesztését irányozták elő". Az amerikai külügyminiszter James Byrnes „mintegy 3000 km2 határmenti terület Magyarországhoz való csatolását látta alkalmasnak arra, hogy a Groza kormány helyzetét megingassa. A francia külügyminiszter Georges Bidault „a lehető legkevesebb magyart kívánt román és a lehető legkevesebb románt kívánt magyar fennhatóság alatt hagyni". Bevin angol külügyminiszter „az igazságos és méltányos határt megvonni igyekvő amerikai állásponthoz" közeledett. A három nyugati nagyhatalom tehát a trianoni békeszerződés felülvizsgálását látta méltányosnak. Ezzel szemben a Szovjetunió, amely а II. világháború lezárásáig a Párizs környéki 1920. évi egész békerendezés legkeményebb elítélője volt, most már az ellenkezője mellett kardoskodott. „Molotov... cinikusan arra hivatkozott, hogy a Szovjetunió nem tesz mást, mint csatlakozik az 1920-ban éppen a nyugati hatalmak által meghozott döntéshez". Mindez 1945. szeptember 20-án a Külügyminiszterek Tanácsa ülésén történt, amikor megvitatták „a Szovjetunió által előterjesztett békeelőterjesztés-tervezetet", amely egész Erdély Romániához való csatolását irányozta elő, a trianoni határok visszaállításával. A Groza kormány a Magyar Népi Szövetséget próbálta rávenni, hogy foglaljon állást a második bécsi döntés ellen, a határok visszaállítása mellett, bizonyítván ezzel, hogy az erdélyi magyarság „otthonra talált Romániában és nem kívánja a Magyarországhoz való tartozást." Ez volt a tétje az MNSZ százas bizottsága marosvásárhelyi ülésének. Fülöp Mihály szerint a százas bizottság „ennek a követelménynek igyekezett részben megfelelni. Olyan formulát találtak, amely a határkérdés megoldását a két ország, illetve a nagyhatalmak ügyének tekinti". A százas bizottság nyilatkozatát az erdélyi magyarság nagy része az önrendelkezésről való egyoldalú lemondásnak tekintette, árulással vádolván az MNSZ kommunista vezetőit. A szövetség tagságának jelentős része vagy visszavonult, vagy a Romániai Szociáldemokrata Párt magyar tagozata felé tájékozódott, benne látván a magyar nemzeti érdekek képviseletét. A történelmi egyházak vezetői is Lakatos István szociáldemokrata vezetővel keresték az együttműködést.