Századok – 1999

Történeti irodalom - Két forráskiadvány a háború utáni magyar–román viszonyról (Ism.: Demény Lajos) V/1129

изо TÖRTÉNETI IRODALOM diplomácia az erdélyi magyarságért? Kínálkozott-e alkalom a trianoni határ Magyarország számára kedvező megváltoztatására? Volt-e lehetőség az erdélyi állam létrehozására? A magyar kormány megfelelően képviselte-e az ügyet a nagyhatalmak előtt, figyelembe vette-e az erdélyi magyarság akaratát? Mi lett az eredménye a kétoldalú megegyezést és a nagyhatalmak támogatását elnyerni igyekvő magyar politikának? Volt-e reális eshetőség a kétoldalú megegyezésre a szovjetek támogatta, baloldali Groza kormánnyal? Milyen szerepet játszott a térség egyetlen igazi hatalmi tényezője, a hadsereggel a két legyőzött országban, Magyarországon és Romániában jelenlevő Szovjetunió? Milyen mértékben tudtak, és akartak-e egyáltalán beleszólni a magyar-román vitába amerikai és angol, valamit francia részről? A területi vita lezárása után miért nem történt meg a magyar-román kiegyezés? Miért kerekedett felül a román politikában a Magyarországtól való elzárkózás tendenciája, az erdélyi magyarság teljes elszigetelése az anyaországtól? Miért lépett a nemzeti érdekek és az erdélyi magyarság gazdasági, kulturális képviselete feladásának útjára a magyar külpolitika?" Fülöp Mihály a kötetben közölt iratok feltárása és feldolgozása mellett megemlíti, hogy külföldön is megnőtt ,,a visszaemlékezések, tanulmányok és tematikus feldolgozások száma. A szovjet levéltárakból előkerülő dokumentumokból végre megérthetők a Romániával és Magyarországgal szembeni sztálini politika motívumai". Itt a szerző Tofik Iszlámov Erdély a szovjet külpolitikában а II. világháború alatt című, 1994-ben Magyarországon közölt érdekfeszítő, eddig ismeretlen levéltári iratokra épített tanulmányára utal. A felsorolt kérdésekre választ keresve Fülöp Mihály elsőnek a Szovjetunió magatartását elemzi Erdély kérdésében. Joggal állapítja meg, hogy a határvitát végül is a Szovjetunió döntötte el, mégpedig Romániára nézve kedvezően. Csak futólag említjük meg, hogy a szerző körültekintően foglalja össze, miként és milyen okoknál fogva változott meg a kezdetekben Magyarországra nézve kedvező szovjet állásfoglalás az ellenkezőjére. Mindezeken túl azonban igazat kell adnunk szerintem a szerzőnek: a szovjetek Romániát ,,Erdéllyel kívánták rekompenzálni Besszarábia és Bukovina elvesztéséért". Ez akkor is így volt, ha az 1944. június 5-én kelt összefoglalójában a szovjet külügyminisztérium mérlegelte, hogy az önálló erdélyi állam létrehozása a Szovjetunió számára a közvetlen beavatkozás lehetőségét biztosította volna. Am Románia kiugrása után Molotov már azt javasolta az angol és amerikai szövetségeseknek, hogy „egész Erdélyt ítéljék Romániának". Csak Churchill javaslatára került a Romániával 1944. szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti szerződésbe a közismert szöveg, amelynek értelmében „Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának". A zárójelbe tett kiegészítés azonban érvényét veszítette, különösen miután Erdély kérdését a Szovjetunió a vele szemben lojális Groza kormány hatalomra juttatásának lényeges elemeként használta fel, olyan körülmények között, amikor a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) angol és amerikai képviselői csak a megfigyelők szerepét töltötték be mind Romániában, mind a Szovjetunió által megszállt egész zónában. A fentiekkel szoros összefüggésben Fülöp Mihály kitér az úgynevezett északerdélyi köztársaság kérdésére. A Maniu-gárda, a más szabadcsapatok és az Észak-Erdélybe visszatért román csendőrség magyar-ellenes atrocitásokra kapatta magát. Ezt a Szovjetunió arra használta fel, hogy 1944. november 12-én követelje a román közigazgatás és csendőrség kivonását Észak-Erdélyből, és döntését két napra rá életbe léptesse. Létrejött a szovjet katonai kormányzás fennhatósága alatt a kolozsvári magyar és román baloldal által Észak-Erdélyben kialakított közigazgatási önkormányzat, amelyet a korabeli magyar közvélemény „észak-erdélyi köztársaság" néven emlegetett. Kiépült a magyar oktatási és kulturális intézmények önálló rendszere. Az észak-erdélyi magyarság mindezt úgy élte meg, mint a Vörös Hadsereg által biztosított megmentést „a kiirtás és szülőföldjéről való elűzés" rémétől. A Magyar Népi Szövetség is ekkor érte el népszerűségének csúcsát, de rajta keresztül nőtt a kommunista párt befolyása is. A románok ezzel szemben „a magyar uralom visszatértét" látták a román közigazgatás kivonásában, mélységesen igazságtalannak tartották a szovjet döntést. Dőreség lenne azt hinni, hogy a sztálini döntés kimondottan az észak-erdélyi magyarság megmentését célozta volna. A Szovjetuniót saját jólfelfogott érdekei vezették: biztosítani a front háta mögött a rendet, nyomást gyakorolni a román belpolitikai életre, háttérbe szorítani a vele szemben kevésbé lojális történelmi pártokat, erősíteni a kommunisták befolyását, megteremteni a hatalomra juttatandó Groza kormány alapjait. Még ennek ellenére is — Fülöp Mihály helytálló megállapítása szerint — „Visinszkij szovjet külügyminiszterhelyettes 1945. március 6-án... csak katonai és politikai fenyegetéssel tudta rábírni I. Mihály királyt Petru Groza miniszterelnökké történő kinevezésére". Sztálin, Groza kérésére válaszolva, 1945. március 9-én értesítette az új román kormányfőt, hogy a román közigazgatás visszatérhet Észak-Erdélybe, ami pár napra rá meg is történt, amikor