Századok – 1999

Történeti irodalom - Krausz Tamas: Szovjetszkij termidor (Ism.: Kolontári Attila) V/1121

1123 TÖRTÉNETI IRODALOM volt. A francia forradalom analógiájánál maradva Trockij orosz talajon is valós veszélyként fogta fel, hogy „thermidor 9-ét brumaire 18-a egészíti ki". A téma mélységeiben kevésbé jártas olvasó helyzetét talán megkönnyítette volna, ha a szerző egy külön alfejezetet szentel Sztálin és a nacionálbolsevizmus viszonyának, ahogyan ezt a többi, már említett bolsevik vezető (Lenin, Buharin, Zinovjev, Trockij) esetében megtette. Ennek hiányában lényegében a fenti fejezetekben mozaikszerűen találhatók azok a mozzanatok, amelyekből összeáll a válasz arra a kérdésre, mit és mennyiben merített Sztálin a nacionálbolsevizmus eszmerendszeréből. Ezzel kapcsolatban Krausz Tamás Agurszkij egyik találó megállapítását idézi: „A szocializmus egy országban... sokkal közelebb van a nemzeti bolsevizmushoz, mint bármely más áramlathoz, amely elismeri a szovjethatalmat, mint nemzetit. A nacionálbolsevizmus, különösen Usztrjalov személyében még politikai receptet is adott, hogyan kell összeolvasztani a hivatalos internacionalizmust a burkolt nacionalizmussal, ami a sztálini jelszó lényege volt. Vannak közvetett elképzelések arra, hogy Sztálin a jelszót felvetve, a habrini filozófusban [Usztrjalov - Κ. Α.] találta meg az ihlető forrást." A sztálini fordulat szellemi előzményeinek feltárása mellett a szerző — a megértést megkönnyítendő — részletesen bemutatja a húszas évek frakciós küzdelmeit, ezek logikáját, technikáit. Történelmi távlatokból visszatekintve a sztálini pártvezetés és a különböző ellenzéki csoportok (baloldali, leningrádi, egyesült stb.) közti összecsapás végkimenetele nagyon korán eldőlt. Az ellenzék nem tudott maga mögé számottevő tömegbázist felsorakoztatni, légüres térben mozgott. Ugyanakkor Sztálin — az általa betöltött pozíciók és a pártapparátus feletti ellenőrzés révén — lényegében már 1923-24-ben a maga kezében tudhatta azokat az eszközöket, amelyek birtokában a siker reményében vehette fel a küzdelmet elméletileg, ideológiailag képzettebb ellenfeleivel szemben. A pártegység jelszavával, ami addigra szinte a legfőbb értékmérőnek számított, sikerült a mindenkori ellenzéket a legális létezés lehetőségeitől megfosztani, képviselőit szakadároknak, később egyenesen a szovjethatalom ellenségeinek beállítani. Mind Trockij, mind Zinovjev helyesen ismerték fel, hogy Sztálin lényegében a szakítás előkészítésén munkálkodik oly módon, hogy azért a felelősséget teljes mértékben az ellenzékre hárítsa. A helyes helyzetfelismerés ellenére mégis elfogadták a Sztálin által diktált játékszabályokat, anyagi-és tömegbázis hiányában egyszerűen nem volt más választásuk, mint mindig egy lépéssel Sztálin után „kullogni". Thermidor problematikáján túl, de azzal szerves összefüggésben a 20-as évek küzdelmeinek másik fontos területe a különböző politikai erőknek a NEP-hez, az államkapitalizmushoz, az állam gazdasági szerepvállalásához való viszonya volt. Abban szinte mindannyian egyetértettek, hogy átmeneti korszakról van szó. A tekintetben viszont megoszlottak a vélemények, hogy ez az átmenet hova vezet. A NEP-et értékelték meghátrálásként, kerülő útként (Zinovjev és a baloldali ellenzék), a thermidoriánus usztrjalovi forgatókönyv megvalósulásaként (decisták), vagy éppen a szocialista fejlődés szerves részeként (Buharin). Az eltérő helyzetértékeléstől függően más-más fejlődési alternatívát vázoltak fel. Az ellenzék részéről olyan követelések fogalmazódtak meg a NEP kritikájával párhuzamosan, mint például: munkásszocializmus, munkásdemokrácia, a tőkés világrendszerbe való integrálódás, a „burzsoá" elemek (nepman, kulák) korlátozása. De még a NEP mellett legmarkánsabban kiálló Buharin is a szovjethatalom egy „liberálisabb" formáját tartotta kívánatosnak: „kevesebb represszió, több törvényesség, több önigazgatás (naturaliter a párt vezetése alatt)". Oroszország „félperifikus helyzete" és a történelmi hagyományok által meghatározott feltételrendszerbe azonban leginkább Sztálin koncepciója illeszkedett, amely erőteljes hatalomkoncentráció felé vitte az országot annak minden politikai, gazdasági, társadalmi következményével együtt. Miután nem sikerült feloldani a gazdaságban az állami tulajdon és magántulajdon, a tervezés és piac között feszülő ellentmondásokat, a 20-as évek végére a gyeplőt egyre szorosabban kezében tartó főtitkár gazdaságon kívüli, államhatalmi eszközökkel vélte megoldhatónak a válságot. (Hozzátehetjük, az államot működtető bürokratikus apparátus érdekeinek is ez felelt meg leginkább.) A fordulattal kapcsolatban a szerző döntő fontosságúnak tartja és az elmúlt években napvilágot látott dokumetumok tükrében részletesen elemzi Sztálin szibériai útját. Az utazás közvetlen kiváltó oka az 1927-28-as gabonaválság volt: a parasztok nem akarták a rendkívül alacsony felvásárlási áron az államnak eladni gabonájukat, inkább kivártak, hogy később piaci áron értékesíthessék azt. Sztálin 1928 január- februári utazása az ország egyik legfontosabb gabonatermő körzetébe két lényeges következménnyel járt. Egyrészt a gabonabeszolgáltatás terén adminisztratív eszközök „fokozott alkalmazásával", árdrágításért, piac elöli rejtegetésért büntetőjogi felelősségrevonással igyekeztek a hiányzó mennyiséget begyűjteni. Másrészt Sztálin a krízis okát az egyéni