Századok – 1999

Történeti irodalom - Szakály Sándor: Volt-e alternatíva? Magyarország a második világháborúban (Ism.: Dombrády Lóránd) V/1124

1124 TÖRTÉNETI IRODALOM gazdálkodásra épülő mezőgazdasági struktúra válságában, a kulákok és spekulánsok szovjethatalom elleni szervezett támadásában vélte felfedezni. Mindezek kiküszöbölése érdekében Sztálin az állam fokozott gazdasági szerepvállalása, a mezőgazdaság szocialista átszervezése (kolhozosítás) mellett tette le a voksot. Vagyis számos vonatkozásban a nemrég szétvert ellenzék programját azt kívánta megvalósítani, természetesen az ellenzék nélkül. A sztálini fordulat érdekessége abban áll, hogy — az analógiáknál maradva — a főtitkár lényegében egy antithermidoriánus bonapartista fordulatot hajtott végre, amennyiben személyi diktatúrájának kiépítése a magántulajdonhoz kapcsolódó osztályok, társadalmi csoportok felszámolásával járt együtt. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a fenti — első olvasásra talán kissé bonyolult — megfogalmazás mögött, emberek millióinak tragédiája (egzisztenciális alapjuk elvesztése, deportálás, éhhalál, fizikai megsemmisítés) húzódik meg. Nem kerülték el végzetüket a korábbi ellenzéki csoportok tagjai sem, függetlenül attól, hogy — Sztálin „baloldali elmozdulásának hatására" — kapituláltak, vagy továbbra is a száműzetést választották. A nyolcvanas évek végén sorra összeomlottak a kelet-európai államszocialista rendszerek. A történettudomány szempontjából azonban a sztálinizmus, a sztálini rendszer kialakulásának, működésének vizsgálata korántsem tekinthető lezártnak. Sokunkban nemcsak arra él az igény, hogy megértsük, mi is történt valójában, hanem a „miért?" kérdésére is szeretnénk választ, válaszokat kapni. Ehhez nyújt segítséget ez a körültekintő alapossággal megírt, bár kétségkívül nem könnyű olvasmány. Kolontári Attila Szakoly Sándor VOLT-E ALTERNATÍVA? Magyarország a második világháborúban Ister Kiadó Budapest 1999. 139 o. A címben feltett kérdésre a szerző csak a gyűjteményes kötete utolsó tanulmányában adja meg a választ, meghagyva, hogy az olvasó számára az írások áttanulmányozása során nyerjen bizonyítást az elkerülhetetlen és egyetlen alternatíva: a Horthy nevével jelzett rendszer számára az előzmények és a nemzetközi helyzet alakulása által kiváltott körülmények és lehetőségek között a második világháború során végül is nem adatott meg az annak elkerülését és a kedvező kibontakozást biztosító alternatíva, ami bekövetkezett, nem volt számára egy az adható válaszok közül. Az elmúlt évtizedek magyar történetírásától nem állt távol ennek kategorikus tagadása sem, s születtek különböző alternatívákra épített, a politika által megkívánt prekoncepcionált, a Horthyrendszer egyértelmű bűnösségét bizonyító, akár valószínűtlen megoldásokat is sugalló válaszok is. Az időközben változó szemlélet és az újabb kutatások eredményeként létrejött tanulmányokkal azonban bizonyítást nyert, hogy az ország politikájának irányítói számára még annak feltételezése esetén sem látszott más, a tragikus kifejletet elkerülő megoldás, ha önmaguk revíziós és osztály érdekei ellenében, a tengely hatalmakkal konfrontálva, kezdtek volna politizálni. Az adott történelmi helyzetben nem véletlenül fulladt kudarcba sőt tragédiába néhány magyar politikus kísérlete, hogy más irányt adjon az eseményeknek. Ezen megállapítást igazolandó a szerző több tanulmányban járja körül a háborúba lépés döntő mozzanatait, illetve az odavezető utat. Igen széles és meggyőző forrásapparátussal érvelve sorolja fel azon okokat, amelyek a rendszer politikai szándékainak eredményeként érvényre jutva, meghatározóak voltak a vezetés döntő lépéseinek megtételénél. A területi revízió jegyében fogant magyar politika az olasz majd német orientáció révén találta meg a támogatást céljai részbeni eléréshez, és ennek eredményeként a háromhatalmi egyezményhez csatlakozva szükségszerűen jutott el a háborús szerepvállaláshoz. A háborúba lépett Romániával szembeni ellenrevíziós félelmek, de nemkülöben a szovjetellenesség vezette a katonai vezetés által a kassai incidenst követően befolyásolt kormányzót a hadiállapot kimondásához. A sokáig táplált tévhittel szemben, miszerint a kormányzó a törvény megszegése árán hajtotta végre a végzetesnek bizonyuló lépést, a szerző hangsúlyozza, hogy az törvényadta jogánál fogva cselekedett és rendelte el a hadsereg háborús bevetését. Az azonnal összehívott minisztertanács pedig, ellentétben a Bárczy István által utólag konstruált hamis jegyzőkönyvekben foglaltakkal, felelőssége teljes tudatában vette tudomásul a kormányzói döntést. Aligha hihető, hogy az adott körülmények között a kormány