Századok – 1999

Történeti irodalom - 1917 és ami utána következett. Előadások és tanulmányok az orosz forradalom történetéből (Ism.: Mucsi Ferenc) V/1118

1120 TÖRTÉNETI IRODALOM lépő „hivatásos forradalmárok" „szociokulturális poggyászát", s ebből következően miért talált Sztálin a maga diktatúrájának kialakításakor oly csekély ellenállásra. Majoros István „A francia diplomácia bolsevikképe 1917-1919" című tanulmányában a Service Historique de l'Armée de Terre anyagai alapján részletesen ismerteti az oroszországi francia katonai misszió jelentéseit, elemzéseit a német-bolsevik kapcsolatokról, a Breszt utáni helyzetről, a Vörös Hadsereg társadalmi támogatottságáról stb. Mark Goloviznyin (Moszkva) tanulmánya „Adalékok Oroszország és Spanyolország forradalmainak összehasonlító elemzéséhez a trockiji értékelés fényében" címmel nálunk kevéssé ismert megközelítésben valójában a spanyol „Marxista Egyesülés Munkáspártja" (POUM) szerepét elemzi a spanyol polgárháború időszakában, bőven — és egyetértőleg — merítve Trockij korabeli politikai megnyilvánulásaiból. M. Goloviznyin egy másik, kisebb cikk keretében ismertet egy 1993-ban felvett magnó interjút I. J. Vracsowal, Trockij egykori hívével, akit a Trockij elleni merénylet előkészítése kapcsán 1938 őszén a GPU Mexikóba kívánt küldeni. Bebesi György „Az orosz forradalom feketeszázas alternatívája" című előadásában új kutatási eredményeit foglalta össze a hírhedt orosz szélsőjobboldali szervezet programjáról, tömegbázisáról, megállapítva, hogy a „feketeszázasság" az orosz történelmi fejlődés létező, valós alternatívájaként értékelhető. Halász Iván a polgárháború időszakának fehérgárdista diktatúráinak hatalmi szerkezetét és politikai programjait ismerteti korabeli levéltári és könyvészeti források alapján. A tanulmány Gyenyikin, Vrangel, Kolcsak és több más fehérgárdista hatalmi alakulat felépítését, politikai arculatát elemzi és veti egybe. Összegzésül a szerző megállapítja, hogy e rendszerek vezetői olyan régi vágású katonai vezetők és civil politikusok voltak, akik rendszerük kiépítésében konzervatív-ellenforradalmi tekintélyuralom felé haladtak; szélsőjobboldali, fasiszta típusú tömegmozgalmak szervezésére alkalmatlanok voltak s az oroszországi viszonyok sem kínáltak erre lehetőséget. Czéh Zoltán „Forradalom és átnevelő táborok" című tanulmánya a szovjet kényszermunkatáborok kialakulásának folyamatát elemzi. Ismerteti, hogy a szovjetorosz büntetőjogban kezdetben — a halálbüntetés megszüntetése mellett — a munkával való nevelés eszméje volt uralkodó; a valóságban azonban hamarosan más gyakorlat érvényesült. A polgárháborúval elválasztották egymástól a politikai és a köztörvényes ügyeket. Az utóbbiak az igazságügyi népbiztossághoz tartoztak; az elítéltek számára kötelező munkavégzést írtak elő, valójában azonban nem tudtak munkát adni, a börtönök zsúfoltak voltak, ezért gyakran elzárás nélküli kényszermunkára szóló ítéleteket hoztak. A politikai bűnügyek a Csekához tartoztak, amelynek „saját" telepei, büntetőtáborai voltak, s gyakorlatilag gazdasági önellátásra rendezkedtek be. A két hatalmi ág közötti versenyben megszaporodott a táborok száma, az önellátás, sőt a nyereség jegyében hatalmas fakitermelő telepek, majd építőtáborok jöttek létre, az átnevelést felváltotta a kényszermunka, a GULAG ismert formája pedig a két szervezet 1929-1930. évi összevonásával jött létre. Vagyim Rogovin (Moszkva) tanulmánya „A tömeges megtorló intézkedések áldozatainak statisztikája" címet viseli. Szerzője különböző rendfenntartó szervezetek, minisztériumok, a GULAG központi nyilvántartása stb. adataira támaszkodva elveti az áldozatok tízmilliókra taksált számát; a szovjet főügyészség és más hatóságok által 1954-ben készített jelentés az 1921-54 között ellenforradalmi tevékenység címén letartóztatottak számát (kerekítve) 3 millió 700 ezerre teszi; közülük mintegy 600 ezer embert végeztek ki. Ennél valamivel többet mutat ki az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériuma által 1992-ben közzétett statisztika (3 millió 853 900 elítélt, 827.995 halálbüntetés). A táborokat 1921 és 1953 között megjárt emberek számát a GULAG archív adatai mintegy 10 millió főre becsülik (büntetés alatt állók, már szabadultak, elpusztultak száma összesen). Közülük a politikai elítéltek száma a 100 ezer körülitől 1939-re 450 ezerre ugrott, majd némi csökkenés után csaknem elérte az 580 ezret. A nagy tisztogatás éveiben a politikai vádak alapján kivégzettek száma a korábbinak a 300-szorosára ugrott: 1937-ben 353 074 fő, 1938-ban 328 618 fő volt, 1940-től élesen visszaesett: 4201 főre. Nincs terünk tovább sorolni a tanulmány adatait; végül csak annyit említünk meg, hogy az adatok szerint a nagy terror éveiben az áldozatoknak több mint a fele a párttagok közül került ki. Két további tanulmány az oroszországi forradalom és a zsidó munkásmozgalom kapcsolatát tárgyalja (Mario Keszler - Potsdam, Alekszandr Usakov - Moszkva). Míg az első tanulmány főként a bolsevik párt, illetve a Komintern és a cionizmus balszárnya közötti együttműködést és ellentéteket mutatja be, addig a másik írás — rövid történeti áttekintés után — az 1917. februári forradalom utáni helyzettel foglalkozik: miként próbált az oroszországi zsidóság élni a forradalom által felkínált