Századok – 1999

Történeti irodalom - 1917 és ami utána következett. Előadások és tanulmányok az orosz forradalom történetéből (Ism.: Mucsi Ferenc) V/1118

1119 TÖRTÉNETI IRODALOM azt az útkeresést mutatja, ami az 1990-es években kibontakozó új, tudományos igényű kutatásokat jellemzi. Egyik-másik előadás, illetve tanulmány újszerűségével talán meghökkentő is lehet, de az írások mindenesetre távol tartják magukat a rendszerváltást követő első évek harsány leleplező, purifikátori attitűdjétől, publicisztikai felszínességétől. Krausz Tamás „A forradalom története és a rendszerváltás történetírása" című megnyitó előadása éppen ezt a különbséget hangsúlyozza, az új történész generációnak azt az igényét, amellyel a megelőző évtizedek egyoldalúságaival szemben új szemlélettel új utakat kíván törni, hogy elfogulatlanul megkísérelje kijelölni az orosz forradalmak történeti helyét, s ezzel együtt kimunkálja a forradalmakat követő évtizedek reális megítélésének feltételeit is. Ebben a tekintetben érdekesek azok a fejtegetései, amelyek forradalom és modernizáció, centrum és periféria viszonyát taglalják, s a „szerves fejlődés" fogalmát mintegy szembeállítják a „felzárkózással"; az utóbbi elfogadását a centrum előtti behódolásnak, egyfajta „civilizációs rasszizmusnak" minősítve. Itt azonban aligha hagyható figyelmen kívül a centrum világgazdaságot létrehozó expanzív jellege, amely (mind inkább) megkövetel bizonyos alkalmazkodást, ha úgy tetszik „felzárkózást" az általa kialakított új viszonyokhoz. Ezt az alkalmazkodást („utolérést") a perifériákon csak erőteljes állami iparfejlesztési politikával lehet elérni; a forradalmat mozgató tömegek ösztönös kollektivizmusa („munkás-önigazgatása"), amely Oroszországban még az erősen ható faluközösségi mentalitásból fakadt, erre a szerepre alkalmatlan. Krausz végül a forradalom és a demokrácia viszonyát elemzi, utalva arra, hogy az adott körülmények között aligha volt realitása egy polgári demokratikus rendszer kiépítésének. Mindezek a kérdések úgy tűnnek fel, mint az utóbbi évtized történetírásában kialakult nézetrendszer jellemző jegyei - s egyben afféle tematikai bevezetőül is szolgálnak a kötet további tanulmányozásához. Hajdú Tibor „Lehetséges-e permanens forradalom?" című előadásában a bolsevik pártnak a hatalomhoz vezető útját, majd az egypárti hatalmi rendszer kialakulásának történelmi feltételeit és módját taglalja - újszerű, világos és könnyed stílusban, bizonyítva implicite, hogy a címben feltett kérdésre csak nemleges válasz adható. Gennagyij Borgyugov (Moszkva) tanulmányában az oroszországi forradalomban érvényesült erőszak kialakulásával foglalkozik. Megállapítja, hogy a végletekig kiélezett társadalmi-politikai ellentétek közepette, amikor nem a „szovjet" vagy az „alkotmányozó" demokrácia között, hanem csakis a „vörös" vagy a „fehér" diktatúra között lehetett választani, az „erős hatalom" eszméje és gyakorlata vált szükségszerűen uralkodóvá mind a két oldalon. Dzerzsinszkij „rendkívüli állapotban" működő terrorgépezetének a fehérek részéről a katonai elhárítás egységei feleltek meg, amelyek gyakran indokolatlan kegyetlenséggel számoltak le a valós vagy csak vélt ellenséggel, nem egyszer a vétlen polgári lakossággal is. A szerző az utóbbira számos példát hoz fel, olyan konkrét részleteket, amelyek eddig ismeretlenek voltak a vonatkozó szakirodalomban. Vladislav Hedeler (Berlin-Pankow) rövid felszólalásában az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásának körülményeihez szolgál néhány adalékkal, rámutatva a feloszlatás antidemokratikus jellegére. Vlagyimir Buharajev (Kazany) „1917 - az »obscsina-forradalom« pirruszi győzelme" című tanulmányában a volt Kazányi Kormányzóság adatai alapján elemzi a parasztság forradalomban való részvételének okait, módját és következményeit. Arra a konklúzióra jut, hogy a bolsevikok segítségével felszámolt földesúri osztály eltűnésével megszűnt a parasztságnak mind ellensúlyozó társadalmi erőnek a szerepe, s a maga eredeti mivoltában neki is el kellett tűnnie a történelem színpadáról. Dmitrij Csurakov (Moszkva) „A munkásönkormányzatok közösségi aspektusai az 1917-es orosz forradalomban" című tanulmányában a forradalom győzelmében — az előbbi szerzőhöz hasonlóan — szintén nagy jelentőséget tulajdonít a közösségnek, mint a faluközösségből eredő kollektív védelem eszközének. Ez az oroszországi „ösztönös kollektivizmus" lényegesen különbözött a nyugati munkásönkormányzatiságtól, az utóbbi ui. az individualizmus felől vezetett a korporativizmus irányába, míg Oroszországban — állítja a szerző — a munkásönkormányzatok, köztük a gyári-üzemi bizottságok valójában a faluközösségből, a „kölcsönös kezesség" intézményéből nőttek ki. Jemnitz János N. A. Rozskov történész, mensevik politikus 12 kötetes Oroszország története c. munkájának utolsó, az 1917-es évet tárgyaló kötetét ismerteti. Rozskov Martov közvetlen munkatársaként 1922-ig vett részt a forradalomban, s munkájában több eredeti megfigyeléssel gazdagítja a forradalom történetével kapcsolatos ismereteinket. Ebből nyújt át egy csokorra valót Jemnitz érdekes tanulmánya. Donáth Péter előadásában két témát érint. Az egyik: hogyan alakult ki az Oroszország történetével foglalkozó hazai ifjabb történész generáció önálló arculata; a másik téma: a bolsevik párt illegális történetéből vett két példa. Hogyan deformálta az illegalitás éveiben kialakult „törvényen kívüliség", a még egymással szemben is érvényesített konspiráció a forradalommal színre