Századok – 1999

Történeti irodalom - 1917 és ami utána következett. Előadások és tanulmányok az orosz forradalom történetéből (Ism.: Mucsi Ferenc) V/1118

1118 TÖRTÉNETI IRODALOM annyira érdekesek, tanulságosak, mint amennyire a fejezet forrásaiban is imponáló, gazdag és friss. S ahogyan az egész munka „martovi-szociáldemokrata", ugyanúgy ez az 1917-re vonatkozó talán legnagyobb érdeklődésre számító fejezete is az - márcsak azért is, mert ha a martovi alapállás 1917-ben ellenzéki volt, akkor ez nyolcvan évvel később kettős értelemben is az maradt. Martov 1921 után, emigrációba kényszerítve élete utolsó három évében a mensevikek elismert, nemzetközi tekintélynek örvendő vezetője volt. Életének ez a korszaka nálunk sajnálatos módon — nem véletlenül — alig ismert. Urilov erre a korszakra is elénk varázsolja mind a politikust, mind a történetírót, s mindkettőnek van mondanivalója, ami nem illeszkedik sem a tegnapi, sem a mai sémákba. Urilov végül is ebből a korszakból, 1918-ból, tehát Martov még hazai és nagyon is fenyegetett korszakából közöl egy írást, amelynek „Le a halálos ítélettel" volt a címe - és amely könyörtelenül fordul szembe a bolsevik kormánnyal, rendszerrel. Martov a maga morális egyenesvonalúságával idézi fel, hogy a szociáldemokrácia annak idején egységesen bírálta a cári véres önkényt, a halálbüntetéseket. Sőt, mint Martov erre bőséges idézetekkel rávilágít, a bolsevikok még 1917 nyarán is tiltakoztak a Kerenszkij vezette Ideiglenes Kormány újra bevezetette halálos ítéletei ellen. Ám most „a vörös terror" jegyében ők alkalmazzák ezt. Martov különös éllel azután éppen azokra a bolsevik vezetőkre hegyezi ki nyilait, (személyes megszólítás alapján), akik még tegnap mensevikek voltak (mint Trockij), vagy a Nyugatot képviselik Oroszországban (mint Radek vagy Rakovszkij) - illetőleg az értelmiséghez szóló és a „humanizmus" nevében beszélő Lunacsarszkij. Ezek után igazán nem csodálható, hogy a bolsevikok nagyon nem szerették Martovot - s Lenin maga döntött hajdani „iszkrás partnere" emigrációba szorítása mellett. Végül visszatérek Volobujev említett utószavához. Azon túl, hogy a „mester elismeréssel adózott a „tanítvány" munkájának, s konkrétan az események és a szereplő személyiségek újszerű láttatásához, Volobujevnek ebben az egyik utolsó, összesen pároldalas utószavában mély érdemi mondanivalója volt, ami egybecseng Urilov könyve egészével. így Volobujev leszögezte, hogy a marxizmusnak Oroszországban komoly küldetése volt, amely az 1880-as évektől erősen terjedt az értelmiségiek körében. Majd folytatta azzal, hogy Oroszországban az 1990-es években súlyos válságot éltek át, aminek még nem látszik a vége, s hogy sokan ezt összekapcsolják azzal, mintha ez a marxizmus végét jelentené - ám ez koránt sincs így. A marxizmusnak egyáltalán nincs vége (475. old.) Volobujev rendkívül élesen fogalmazva megállapítja, hogy „a liberális pigmeusok korán örvendeznek a marxizmus csődjének". Volobujev történészként visszanyúlt az 1880-as évekhez, s megjegyezte, hogy akkor Kautsky megdöbbenésére az orosz munkások tömegei olvasták Marx írásait (mint írja: többen, mint Nyugaton, amellyel kapcsolatban a magyar olvasónak persze Kautskynak Szabó Ervinhez küldött hasonló természetű levele jut eszébe, hogy miért nincs értelme Marx-Engels válogatott írásai magyar nyelvű kiadásának - ami magyar vonatkozásban is akkor téves megítélésnek bizonyult). Volobujev megállapítja, hogy végeredményben a megszülető OSzDMP rövid 12 év alatt három forradalomban játszott igen nagy szerepet, s ezt ugyanúgy nem lehet kilúgozni az ország történetéből, mint a munkás tanácsok rendszerét, hagyományát. Majd Urilowal összhangban ő is kiemelte Martov rendkívül fontos szerepét, s írásainak máig fontos örökségét, aminek értékét még növeli, hogy Martov halála után 70 évvel tomboló válság közepette is tanulságokat kínál - többek között a politikai autokratikus „megoldásokkal", a „vezérelvű" kísérletekkel szemben is. Jemnitz János 1917 ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZETT Előadások és tanulmányok az orosz forradalom történetéből Ruszisztikai könyvek III. Főszerk.: Krausz Tamás, szerk.: Schiller Erzsébet Budapest, 1998. Magyar Ruszisztikai Intézet, 240 o. A kötet az ELTE Ruszisztikai Központja által 1997 októberében szervezett nemzetközi tudományos konferencián elhangzott előadásokat, illetve esetenként azok átdolgozott, tanulmányokká bővített változatát tartalmazza, kiegészítve néhány, a tanácskozásra beküldött, de ott fel nem olvasott tanulmánnyal. Az orosz és grúz, német és tatár, amerikai és magyar, többségükben fiatal történészek munkái műfaji és szemléleti tekintetben meglehetősen tarka képet nyújtanak, s ez tükröződik az írások tematikai sokféleségében is. Ám ez nem valamiféle zűrzavart jelent, inkább