Századok – 1998

Történeti irodalom - A honfoglalásról sok szemmel (Ism.: Mesterházy Károly) IV/960

TÖRTÉNETI IRODALOM 961 Az „ősfoglalkozások" közé tartozik a halászat, melynek ma legavatottabb kutatója Szilágyi Miklós. A kutatás korábbi őstörténeti hangsúlyát jelezve azonnal lehűti képzeletünket, hogy mit adhat a téma kutatása a honfoglalás kor megismeréséhez. Foglalkozik a szigonyozás, a rekesztőhalászat fajtáival, eszköztárával és használati módjával. Arra a következtetésre jut, hogy a kevés embert és kisebb munkaszervezettséget megkövetelő halászati módok közt kell keresni a legkorábbi halászati formákat. Külön csoportot alkotnak a kötetben a pásztorkodással, állattartással foglalkozó tanulmányok. Már azzal, hogy egymással is feleselnek, azt bizonyítják, hogy sok kérdésben maguk közt a néprajzosok sem jutottak közös nevezőre. Nem is beszélve arról, hogy a régészek vagy történészek változatos nézetei közül válogatva mire esik választásuk. A recenzens annak ellenére, hogy „szélsőségesen" azon a véleményen van, hogy a honfoglaló magyarok a betelepülés után főleg falulakók voltak, számos kérdésben egyetért Szabadfalvi Józseffel. Egyrészt abban, hogy mindkét tábor, a nomadizálás túlsúlyát vallók is, hajlamosak a későbbi jelenségek visszavetítésére, másrészt hogy jó lenne a fogalmakat végre tisztázni. Ha nem értem félre a szerzőt, akkor később éppen ellenkezőképpen nyilatkozik, azt mondván: „idejétmúlt a nomád, félnomád, kezes kategorizálás, az legtöbbször hiányos megfigyelésen alapult." Úgy tűnik, hogy gyakran csak az állatok tartásmódja lebeg a szerző szeme előtt, az állattartó közösség letelepült, városlakó volta szóba sem kerül. így jönnek létre a nehezen érthető jelzős szerkezetek, pl. nomadizáló állattartás a 19. századi Hortobágyon. Nehezen lehet az olyan fogalmakat is kezelni, mint a lovasnomadizmus. Tudvalevően az ún. lovasnomádok fő állata a juh, ezt követi a ló. De akkor mitől lovasnomádok? Valószínűleg attól, hogy nem gyalogosan harcolnak. Továbbá milyen a magyarok nomád jellegű téliszállása? Azt hiszem nem szabad összekeverni olyan fogalmakat, mint honfoglalás kori szállásföldek, kun szállások, pusztai pásztor szállások stb. Nagy emberek nagy tévedései is zavart okoznak. Czeglédy Károly Ibn Hayyant annak ellenére kompetens forrásnak értékeli a magyarok életmódjával kapcsolatban, hogy az különböző fo. rások, sok szerző kompilációja. Az átalakulás gyorsaságára is felhozunk egy eddig nem értékesített analógiát: a nomád tuareg Almoravidák a Pireneusok lábánál egyetlen emberöltő alatt letelepült városlakókká váltak. Miért kellett volna erre a „félnomád" honfoglalóknak 100-150 év? A honfoglalás kori lótartásról Paládi-Kovács Attila írt. A gyér egykorú adatok mellett főleg az analógiás magyarázatokat hívja segítségül. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a Szabó Mátyás által közvetített vélemény a vikingek magyar jellegű lószerszámáról, nyílcsúcsairól és fegyverzetéről Bertil Almgren tévedésére megy vissza (Tor 9, 1963). Andrásfalvy Bertalan a nyájszervezet és csordatartás kérdéseivel foglalkozott. Nem erőltette a 17-18. századi aprófalvas országrészek állattartási szokásainak prioritását a nagy határú, nagy nyájakat, csordákat tartó városokéval szemben. Mégis nagyon hihető, hogy az előbbi volt az eredetibb tartásmód, a családonkénti külön legeltetés. Ez nincs ellentétben az Ajtony nyájairól mondottakkal sem. A gazdagok nyájait a honfoglalás idején is hivatásos pásztorok őrizhették. Veres Péter a honfoglaló magyarok nomadizmusának bronzkori kialakulásának színterét Ny-Kazahsztán területére lokalizálja. Többnyire elméleteket ütköztet egymással. Logikus következtetéseinek értékét egyetlen tényező korlátozza. Fogalmunk sincs róla, hol élt a magyarság a 8. században és ettől visszafelé a korábbi századokban. Megjegyezzük azonban, hogy a tanulmányához mellékelt képek közül az első ábrázolja a majkopi leletet, a másik, éppen a majkopinak mondott bikafejes edény a minoszi Krétáról való. A megtelepedett életmóddal kapcsolatos ismereteket Bellon Tibor tanulmánya vezeti be. Összefoglalásából úgy tűnik ki, hogy a néprajz jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy a honfoglalók földműveléséhez érdemben hozzá tudjon szólni. Pedig Égető Melinda tanulmánya a honfoglalók szőlőművelési és borászati ismereteiről ennél többet sejtet. Egy nem közismert adatra itt is ki kell térnünk. Milos Sole prágai régész írja, hogy Csehországban magyar szőlőműveseket telepítettek le Vinarzsicén és Uhercében, Mlada Boleslav mellett. E falvak korai temetőiben 10-11. századi magyar köznépre jellemző ékszereket találtak. Uherce nevében a magyarok cseh elnevezése bújik meg, a másik a szőlőművesekre utal. Koruk minden bizonnyal all. század eleje. A honfoglalás kori települések kutatása ma már nagyobb részt a régészeti feltárások alapján történik. Az ásatások értelmezése viszont a néprajzosok számára is bő lehetőséget nyújt a legkorábbi településviszonyok rekonstrukciójára. Ezeket tekinti át Balassa M. Iván, példásan kritikusan szemlélve saját korábbi felfogását is. A következő lépés a honfoglalás kori lakásbelső rekonstrukciója. K. Csilléry Klára főleg saját kutatásait foglalja össze, de érzékenyen reagál a legújabb régészeti felfedezésekre is. Nincs könnyű