Századok – 1998

Történeti irodalom - A honfoglalásról sok szemmel (Ism.: Mesterházy Károly) IV/960

960 TÖRTÉNETI IRODALOM 960 A HONFOGLALÁSRÓL SOK SZEMMEL IV. Főszerk. Györffy György, szerk. Kovács László és Paládi-Kovács Attila. Balassi Kiadó Budapest, 1997. 382 o. A MTA Őstörténeti Bizottsága Györffy György vezetésével 1992-től öt éven át, december első hetében tudományos konferenciát rendezett „A honfoglalásról sok szemmel" összefoglaló cím alatt. 1992-ben a régészet, 1993-ban az írott források, 1994-ben a nyelvészeti adatok, és 1995-ben a néprajz került sorra. 1996-ban a külföldi kutatók számoltak be arról, hogy népük életében milyen hatása volt a magyarok 9. század végi megjelenésének, a honfoglalásnak. Az egyes konferenciák előadásai átlagosan 2 évenként jelentek meg, a néprajzi kötet 1997 novemberében. Az első négy konferencia anyaga közül 32 előadással, terjedelemre nézve is a legbővebb kötetet veheti kézbe az olvasó. Az előadások az eredeti terv szerint a téma kutatástörténetét és a jelen helyzet bemutatását tartalmazták volna, a merőben új elméleteket más alkalomra hagyva. Voltak, akik ezt rugalmasan értelmezték, és az ő előadásaik lettek a legsikerültebbek. Akik teljes mértékben ragaszkodtak az előzetes megállapodáshoz, inkább csak megismételték az általánosan elfogadott nézeteket. A kötet tanulmányainak zömét néprajzosok írták. De a nomád élettel kapcsolatosan helyet kaptak benne orientalisták, történészek, sőt régészek is. így U. Kőhalmi Katalin a nomádok városairól és településeiről, Róna-Tas András pedig a sátor és más szavaink nyelvi-néprajzi hátteréről írt. Egyúttal mindketten kétszeresen is szereplői a kötetnek, hiszen U. Kőhalmi К. a nyereg és lószerszám történeti alakulásával, Róna-Tas pedig a néppé válás kérdéseivel is foglalkozott. Határterületet érintett Hansgerd Göckenjan az altaji népek eskü és szerződéskötési szokásaival, és Györffy Gy., aki szintén áttekintette a nép és nemzetalakulás kérdéseit. Takács Miklós a néprajzi kerámiát pótlandó foglalkozott a 10-11. századival. A néprajzi előadások sorát Hofer Tamás nyitotta meg. A két évtizeddel korábbi felfogással szemben jóval szerényebbnek látja a magyar néprajz lehetőségeit őstörténeti kérdések megközelítésére. 1974-ben még sokkal nagyobb elvárások voltak főleg a honfoglaló magyarok életmódjával kapcsolatban, s ez a vitában (Mivel járulhat hozzá a néprajztudomány a honfoglaló magyarság életmódjához?) csapódott le legjobban. A két felfogás közt majdnem akkora a különbség, mint Balassa Iván felvetése és László Gyula 1944-es összefoglalása között, ahol László a temérdek hiányzó régészeti adatot egyszerűen néprajziakkal pótolta, s ezzel szinte mindet a régiségbe vetítette vissza. Hofer nem áll egyedül ezzel az óvatos megközelítéssel. Kósa László is többször hangsúlyozta, hogy a néprajz őstörténetet rekonstruáló szerepe korunkra egyre fogy, ill. változik. Egyszerűen azért, mert a kutatás tárgyai ritkán régebbiek a 16. századnál. Az ennél korábbra mutató adatok választóvonala az államalapítás, ill. a korai Arpád-kor, amikor a magyar nép kultúraváltása oly mértékű volt, hogy azt alig élték túl a honfoglalás kor műveltségének elemei. Mi több, az ősinek tűnő elemek nem is mindig keleti eredetűek (Pócs Éva). Közös jellemzője a dolgozatoknak a nyelvi adatok gazdag felhasználása. Néha csak részben épül néprajzi adatokon a mondanivaló (Kodolányi J., Paládi-Kovács A., Szabadfalvi J.). Máskor jelentős a nyelvi anyag felhasználása (K. Csilléry K.). E csoporthoz csatlakozik Róna-Tas A. előadása a sátor, árok és kerítés szavaink nyelvi-néprajzi értelmezésével, mely műfajnak a régészet területén László Gy. volt a kezdeményezője. De a régészet is fontos segédlete a néprajzi rekonstrukciónak, így erőteljesen támaszkodik a régészet adta támpontokra Balassa M. Iván (ház, tüzelőberendezések), Bellon Tibor (földművelés eszközei), Veres Péter (nomád életmód elméletei). Nagyon tanulságos az egyes dolgozatok célkitűzése, és az is, amit abból meg tudtak valósítani. Néprajzi hagyományainknak megfelelően az életmód és a vele kapcsolatos témák teszik ki a kötet jelentős részét. Kodolányi J. a zsákmányoló-gyűjtögető foglalkozásokat mutatta be. Néprajzi adatok híján erőteljesen támaszkodott a nyelvészetre. A konkrét rekonstrukcióban azonban használhatóbb lenne a régészet. Még a vadászat formájára is jobb adatokkal szolgálhat. Az utemilszki tál lovas solymásza régóta ismert. De 1992 óta az asztrahanyi körzetben előkerült nikolszkojei sír is elérhető számunkra, amelyben a lószerszám faleráján a lovas solymász mellett a vadászott állatok is láthatók (Hiedelmek, szokások az Alföldön, Nagykőrös 1992). Ami a méhészetet illeti, nem világos, miért válik azonos fogalommá a méhköpű és a kaptár, holott a kaptáras méhtartást a szerző is 19. századinak és nyugati eredetűnek mondja. Ha feltételesen, de mégis szerepelnek a „kaptárkövek" a népi méhtartás eszköztárában. Pedig ez aligha jöhet számításba. Bizonyosan a hitvilággal vannak kapcsolatban, de ma inkább 'kép' szavunk eredete és jelentése körében keresem a megoldást.