Századok – 1998

Vita - Bálint Csanád: Megjegyzések Róna-Tas András megjegyzéseire IV/949

VITA 953 volt számomra éppen azon kiadó esetében, melytől eddig kizárólag kifogástalan munkát tapasztaltam. (Ugyanígy méltatlannak tartottam az Osztrák Tudományos Akadémia kiadójához a könyv illusztrálásának színvonalát is.) Továbbra sem értem, hogy ez miként történhetett így, hiszen — R. T. A. újból hivatkozik rá — a szerzőknek a kézirat lezárása után még módjában állt a szövegben „végső fogalmazványokat és korrektúrákat" elhelyezni, ill. elvégezni (vö. 8. old.). Ha a sors nem szól közbe, e rejtélyre is tudott volna magyarázattal szolgálni a Bécsben élő szerző. Hasonló dolog a Századoknál nem következett be, kijavították az általam ismert, eredeti kézirat legtöbb gépelési hibáját. Már csak olyan név- és évszámelírások maradtak benne, amiket a szerkesztőség nem ismerhetett föl. Egyáltalán nem kerülte el a figyelmem a Németh Gy., Mészáros Gy. és Supka G. között lezajlott vita, csak nem éreztem szükségét, hogy arra hivatkozzam. Nem lehet kétség afelől, hogy a vitázok között ki volt turkológiai tekintetben a legképzettebb, de az elhibázott „besenyő teória" fölemlítésén túl már nem akartam tovább tárgyalni azt, hogy Németh Gy. saját, legszűkebb értelemben vett kutatási területén kívül menynyire tájékozatlan volt. Tudjuk be a fiatal korának azt, amit különben már 1917-ben sem lett volna szabad leírnia, hogy ti. „...semmit sem tudunk arról, hogy Bizáncznak az avarokra kulturális befolyása lett volna."1

Egyébként véleményem szerint éppen Németh Gy. 1932-ben megjelent művétől számítható a kincs kutatástörténetében a modern periódus kezdete, azután már a kutatók többsége a tiszta tudomány igényességével és színvonalán s a maga szakterületén belül végezte a munkáját. Lehetséges, hogy tényleg nem „nyelvészként" kellett volna R. G.-t aposztrofálnom; de R. T. A.-nak akkor is fölösleges volt újból bemutatnia őt, mert a most vitatott cikkem elején már tanújelét adtam annak, hogy ismerem az osztrák tudós munkássága nagyobbik, valóban nem nyelvészeti jellegű részét. Azért gondoltam őt ez alkalommal mégiscsak a nyelvészek közé sorolhatni, mert a kincshez nem az életművét tükröző numizmatikai, történeti, művészettörténeti ismereteivel és módszereivel közeledett s mert a megfigyelései is egyáltalán nem a kincs történeti, művészettörténeti vonatkozásaival kapcsolatosak, hanem annak a felirataival. Ismétlem: numizmaták, történészek, művészettörténészek az utóbbira — jobb esetben — nem szoktak vállalkozni. Ami engem illet—még ha ennek kijelentésével jó alkalmat kínálok is föl a vitapartneremnek a válaszra —, mindig igyekezni fogok kellő távolságban maradni a nyelvészettől és a paleográfiától. Mindenesetre az a gyanúm, hogy a mértékadó nyelvészek (paleográfusok?) közül R. T. A. a nagyszentmiklósi feliratok kapcsán elsőként hajlandó figyelembe venni a protobolgárok és az avar kaganátus törökjeinek nyelve közti különbségeket. Vitacikkéből azt veszem ki, hogy e szempont fölmerülése körül az írásom valóban játszhatott szerepet, úgyhogy R. T. A reagálását látva igazán örvendek, hogy ezen „kirándulásom" a nyelvtörténet területére nem volt teljesen haszontalan. De több nem lesz. A magyar régészek körében már nem egyszer megesett, hogy valaki öregkorában a nagyszentmiklósi kincs felirataival, vagy éppen azok paleográfiai vonatkozásaival kezdett el foglalkozni. Igyekszem, hogy — remélhetőleg majd az ő életkorukat is elérve — ne lépjek erre az útra. Úgy látom, hogy a kutatástörténet bemutatásmódját illetően alapvetően eltérnek a nézeteink, dehát ezt tudomásul kell vennem. Én valóban azt üdvözöltem volna, 1 Németh Gy.: Thomsen a nagyszentmiklósi kincs feliratairól. Egyetemes Philologiai Közlöny 1917.