Századok – 1998
Közlemények - Fodor Pál: Kié legyen Pankota (1565)? Érdekcsoportok és érdekérvényesítés az oszmán hatalmi elitben a 16. század közepén IV/825
826 FODOR PÁL Európából kölcsönzött műszóval — „prebendális" rendszernek szokás nevezni. A szandzsákbég mindenekelőtt a tartományában birtokos szpáhik parancsnoka volt, de ő őrködött a polgári igazgatás, a közrend, a gazdasági élet felett is, ezért okkal tekintették a társadalmi rend központi figurájának.2 Tartományi kormányzónak lenni a 15-16. századi Oszmán Birodalomban annyit jelentett, hogy az illető eljutott a társadalmi ranglétra csúcsára vagy annak közvetlen közelébe. A szandzsákbégnek hatalmas szolgálati birtokot adtak, melynek éves jövedelme — szolgálati idejétől, rangjától és életkorától függően — 150 000-től (a 16. sz. második felétől: 200 000-től) 600 000 akcséig terjedhetett.3 Miután egyes számítások szerint az a vagyoni küszöb, amely felett nagyon gazdagnak számított valaki, még a 17. századi inflációs időkben is „csak" 100 000 akcse körül mozgott,4 látnivaló, hogy a szandzsákbég—különösen a korábbi századokban—társadalmi jelentőségének megfelelő, kiugróan magas anyagi elismerésben részesült. Csakhogy bevételeinek jó részét a szandzsákbég nem magára és családjára, hanem a feladataival összefüggő kiadásokra költötte el. Már jövedelmének behajtásáról is maga gondoskodott, s abból — járadékának összegével arányos — nagy létszámú katonai kíséretet tartott maga körül. Embereinek fizetése, élelmezése és felszerelése, az előírt hadiszerek és sátrak beszerzése, a szinte folyamatos hadba járás idő haladtával mind nagyobb részét emésztette fel jövedelmeinek. Ráadásul folyton ott lebegett felette állása elvesztésének réme: míg a 15. században hosszú évekig megülhetett egy-egy helyen, ahogy múlt az idő, úgy rövidült a hivatalban és nőtt a várakozási állományban (török terminussal: mazulként) eltöltött idő.5 Újabb nyavalyaként csatlakozott ehhez a 16. század közepén az a gyakorlat, hogy a kinevezésért cserébe immár nemcsak alkalomadtán, titokban, hanem rendszeresen, „hivatalosan" is tetemes összegeket kezdtek követelni tőle.6 Következésképpen a szandzsákbég a jövedelem növelésére kínálkozó legkisebb alkalmat is tíz körömmel igyekezett megragadni. Am érdekes módon sem a növekvő terhek, sem a pozíciók fokozódó bizonytalansága nem csökkentették, sőt növelték a szandzsákbégi és beglerbégi posztra pályázók számát. A kormányzókat az oszmán uralkodók eredetileg két jellegzetes csoportból válogatták: a saját palotaiskoláikban, valamint a már szolgálatban álló magas rangú tisztségviselők (köztük a beglerbégek és szandzsákbégek) háztartásában neveltekből. Hosszú időn át nagy súlyt fektettek — sok egyéb mellett — a jelölt alkalmasságára, kormányzati-katonai tapasztalataira, különösen a rendkívüli képességeket igénylő határmenti tisztek betöltésénél. Emiatt van, hogy az oszmán hatalmi szférát 2 I. Metin Kunt: The Sultan's Servants. The Transformation of Ottoman Provincial Government, 1550-1650. New York, 1983, 14-27. Vó. Géza Dávid: The Sancak as the Framework for Research on Ottoman Regional Studies. In: Türkische Wirtschafts- und Sozialgeschichte von 1071 bis 1920. Akten des IV Internationalen Kongresses. Herausgegeben von Hans Georg Majer und Raoul Motika. Wiesbaden, 1995, 51-58. 3 I. M. Kunt: i. m., 51. Géza Dávid: Die Bege von Szigetvár im 16. Jahrhundert. Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes 82 (1992) 68. í/ő., A magyarországi török archontológiai kutatások lehetőségei (Arad-Gyulai szandzsákbégek). Történelmi Szemle 36:1-2 (1994) 116 skk., 127. Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. (História Könyvtár. Monográfiák 7.) Budapest, 1995, 168. 4 I. M. Kunt: i. m., 52. 5 Uo. 57-99, Hegyi K., i. m., 167-177. 6 Klaus Röhrborn: Untersuchungen zur osmanischen Verwaltungsgeschichte. Berlin-New York, 1973, 114 skk.
