Századok – 1998
Tanulmányok - Berta Péter: A túlélők teendői. (A posztmortális szolgálatok rendje későközépkori városaink vallásos közösségeiben) IV/765
778 BERTA PÉTER Halottak napján a társulati oltárnál ünnepélyes gyászmisét tartottak az összes elhunyt tagokért. Mise alatt egy dénárt ajánlottak fel a tagok. Aznap megvendégelte a társulat a város szegényeit."7 4 A vigíliák vagy a — rendszerint a temetés napján, ill. az azt követő 7. és 30. napon75 a kegyes adományok fejében, az egyes szentek vagy Krisztus teste stb. tiszteletére bemutatott - szentmisék elsődleges célja az elhunyt üdvözülésének megkönnyítése volt. Ezek az események általában az elhalt rokonainak, lekötelezettjeinek háláját reprezentálták vagy az a törekvés magyarázta jelenlétüket, hogy a nagybeteg a fenti egyházi szolgálatok megszervezésével kívánta pótolni „szakrális adósságait", avagy növelni üdvös cselekedeteinek számát.7 6 Ezek az istentiszteleti alkalmak — hasonlóan az eddig felsorolt teendők többségéhez — jelentős mértékben megkönnyíthették a túlélők megrendült világértelmezésének, ill. énképének regenerálódását, mindenekelőtt azáltal, hogy a veszteségélmény hatására megjelenő szkepszis, düh késztetésével szemben — pl. a liturgia szakrális kellékeinek gyakori bemutatása, a feltámadás reményének hangoztatása révén — a keresztény alapértékekbe vetett bizalom megerősítése mellett érveltek, azaz jelentős mértékben hozzájárultak a hitélet szokásrendjének, intézményeinek — a magáramaradó és a vallásos közösség egésze számára egyaránt létfontosságú — újralegitimálásához.77 A tehetősebb polgárok egyszerre több templomban és kápolnában is rendelnek miseszolgálatot, mások a halotti zsolozsma elmondatását írják elő, virrasztást rendelnek7 8 vagy beérik azzal, hogy a mise bemutatása közben felolvassák nevüket, s a jelenlévők közösen mondanak értük orációkat. A halottakért bemutatandó istentiszteletek korabeli tekintélyét, a tőlük remélt védettség jelentőségét bizonyítja az az imaszövetség is, amely a soproni papi céh és a voraui (Stájerország) prépostság között jött létre. A két szervezet tagjai kötelezettséget vállaltak arra, hogy egymás „...halottaiért vigűiát és gyászmisét mondanak, a jövőben elhunytak emlékére pedig elvégzik a saját társaikért szokásos gyászszertartásokat."79 74 Tímár 1914: 238. (Vó. Lukcsics 1912: 706.) Hasonló szabályokkal rendelkezett például a pozsonyi Krisztus Teste Társulat is. 75 Vó. Solymosi 1987: 552. 76 Itt jegyzem meg, hogy számos ájtatos polgár — pusztán a kor végrendelkezési hagyományainak engedve — konkrét posztmortális szolgálatok megnevezése nélkül is adományozott például pénzösszeget, földterületet valamely egyházi intézmény épületének, kegytárgyainak felújítására, ill. beszerzésére. Lásd Hoffmann 1937: 93.; 100. stb. Külön említést érdemel Margarethe Kranfelder, aki 1498-ban kelt végrendeletében „...pénzt hagyományoz, hogy Hans festő a Szt. Lőrinc egyház temetőjében az Utolsó ítéletet ábrázoló képet kijavítsa és melléje a könyörületesség hat (!) cselekedetét fesse, egészen úgy, ahogy az Bécsben a fehérbarátok templomában egy táblaképen látható...". Uo. 107., ül. 80-81. 77 A szeretett személytől való eltávolodás folyamatát természetesen számos szubjektív összetevő befolyásolta; nincs két egyforma gyászmunka, ahogy minden „leválás" a környezet hatásait is önmagában összpontosító egyén saját „lelki készülékének" megfelelő pillanatban, az arra legalkalmasabb körülmények között következik be. Forrásaink azonban — ahogyan azt már korábban jeleztem — e személyes összetevők megörökítésére csak elvétve vállalkoztak. Mindenekelőtt ezzel magyarázható, hogy a gyászmunka menetét jelentős mértékben meghatározó szubjektív tényezőkre (pl. a hozzátartozó korábbi gyászélményeinek hatására) e tanulmány esetében csupán egy lábjegyzet figyelmeztet. 78 Lásd Herodek 1908: 363., ill. Krizkó é. п.: 13. stb. 79 Mályusz 1971: 154.
