Századok – 1998
Tanulmányok - Berta Péter: A túlélők teendői. (A posztmortális szolgálatok rendje későközépkori városaink vallásos közösségeiben) IV/765
770 BERTA PÉTER mondatott misét értük. Egyes szentségi társulatok és céhek az idegenek és a városi szegények illő eltemettetésére is gondot viseltek,2 7 amint azt az erdélyi szászok hét székének céhszabályzata mutatja: „.. .a kihágások után minden beszedett és beszedendő bírság (...) gyertyára és a szegények temetésére fordíttassék Isten dicsőségére".2 8 A korabeli végrendelkezők és az ájtatos társulatok általában nagy gondot fordítanak arra, hogy a környékbeli nincstelenek képviseltessék magukat a halott temetési menetében, részesüljenek az elhunyt kegyes adományaiból vagy — megfelelő ellenszolgáltatás fejében — az elhantolás vagy az engesztelő istentiszteleti cselekmények alkalmával könyörgéseikkel támogassák az eltávozót. A hazai bencéseknél rendtag „...halálakor azon ételadagok, melyek őt életében megillették, harmincz napon át kiosztattak az éhezők, vagy pedig azok közt, akik az elhúnytnak szolgálatára voltak. ' '29 A soproni „...Lang András 1419-ben az egynyolcados Durlas és az Anger szőlei eladásából befolyt összeg szegények közti szétosztását hagyja meg végrendelete végrehajtóinak, Joachim Farkas pedig 1462-ben vörös köpenye árát szánja ugyanerre a célra. Miklós szabólegény 1477-ben egy font dénáron darócposztót vétet a szegényeknek, míg Pock Miklós 1481-ben az összes szegényeknek egy fürdőt rendel a lelke üdvére. Sóvágó Vince 1509-ben a ruhái árát osztatja ki a szegények között, aravatalához vett fekete posztót pedig szintén egy szegény ember kapja. Hofmair Lénárd neje, Borbála 1516-ban meghagyja férjének, hogy minden szegény embert, ahány csak van, halála 1., 7. és 30. napján vendégeljen meg házában...".30 Körmöcbánya néhai bírája, Maczerauer Miklós pedig végrendeletében „...kötelezte örököseit és jogutódait, hogy a szegények házában menedéket találóknak évenkint egy egész vég posztót s egy ebédet adjanak".31 Az említett ispotály gondviselői azonban minden évben hat aranyforintot tartoztak költeni a városbíró lelki üdvéért szolgátatandó misére, annak ellenszolgáltatásaként, hogy a szegényház lakói a zólyomvölgyi Kolbin bánya-malom jövedelmeiből — kétharmados arányban — részesültek.32 Az adományozás elsődleges motivációja azonban nem a szociális egyenlőtlenségek enyhítésére irányuló törekvés, hanem sokkal inkább az a meggyőződés volt, hogy az alamizsnálkodás — különösen akkor, ha a leginkább rászorulókat érinti—látványosan reprezentálja az eltávozó irgalmasságát és alázatosságát, s az elhunyt egyben a „nincstelenek ártatlanságának" is haszonélvezőjévé válhat.33 Az „azonosulás" hasonló elvét követve öltötte fel esetenként a haldokló valamely egyházi rend ruháját, vagy kérte (ill. érdemelte ki) azt, hogy a szerzet tekintse saját tagjának, abban bízva, hogy — kora újkori végrendeletek tükrében című tanulmányának ide vonatkozó részletét (Horváth 1994: 207.). 27 Timár 1913a: 299. 28 Szádeczky 1913: II. köt. 9. Ugyanezt a feladatot esetenként a város is magára vállalta. Bártfán például ha „...valaki meghalt a fürdőben, azt a város temette el." A számadáskönyvek tanúsága szerint 1432-ben a fürdőben elhunyt személy melletti virrasztásért és eltemetéséért 75 dénárt fizet Bártfa tanácsa. 1438-ban pedig György szolga koporsójánál 98 dénár értékű gyertya ég el. In Groszmann 1911: 113. 29 Ratzinger 1886: 225. 30 Házi 1939: 309-310. 31 Krizkó é. п.: 18. Lásd még: Winkler 1921: 18. Karácsonyi 1924: 71. 32 Krizkó é. п.: 18. 33 A környék szegényei nemcsak a későközépkori temetési menetekben játszottak jelentős szerepet, de a 17. században sem kétséges meghatározó jelenlétük. Lásd: Szabó (1989) vagy Weichart (1911) munkáinak alábbi oldalait 103-108., ill. 85.
