Századok – 1998

Történeti irodalom - Tilkovszky Loránt: Német nemzetiség – magyar hazafiság. Tanulmányok a magyarországi németség történetéből (Ism.: Tokody Gyula) III/757

760 TÖRTÉNETI IRODALOM 760 között. 1867 után azonban a szászok többsége megbékélt a magyar államisággal, s e tekintetben lényegi változásra 1918-ig nem került sor, noha a századfordulót követően előretört az a „zöld-szász" irányzat, amelynek alldeutsch beállítottsága révén szerepe volt a két világháború közötti szélsőjobboldali német mozgalmak előkészítésében. Sok tekintetben másként alakult a sváb telepesek és a magyarság kapcsolata. Tilkovszky elsősorban rájuk összpontosítja figyelmét, bizonyára azért, mert az 1918 utáni Magyarország németsége túlnyomórészt ezek leszármazottja volt. Különösen figyelemre méltóak azok a szempontok, amelyek ismerete megkönnyíti annak megértését, hogy az asszimiláció miért haladt gyorsabban előre a sváb paraszti tömegek, majd pedig a trianoni határokon belül maradt németek, mint a félezer évvel korábban betelepült erdélyi szászok körében. A könyv utalásai szerint a gazdasági és társadalmi szervezetek és szervezettség népességmegtartó erejének gyengesége, a hiányos társadalmi struktúra, a saját polgárság, s jó ideig a saját értelmiség hiánya — egyéb tényezők mellett — a sváb parasztok számára egyre nehezebbé tette az etnikai identitás megőrzését, az érdekérvényesítést, egyáltalán a kollektív érdekek felismerését és megfogalmazását. A lehetséges megoldás irányába azok a kísérletek mutattak a leginkább, amelyekre 1918/19 folyamán került sor. A könyv érdemei közé sorolható, hogy ezekre is figyelmet fordít, s több helyütt is utal az autonómiát is biztosító kísérletekre, amelyek ugyan elkéstek és elbuktak, de amelyek ennek ellenére hatást gyakoroltak — Magyarországon és a szomszéd országokban — az 1918-as összeomlást követő első évek nemzetiségpolitikájára. (73-74. o.) A német nemzetiség - magyar hazafiság közötti kapcsolat azonban az első világháború után az érintett utódállamokban végleg megszakadt, történelmi kontinuitásról csak a trianoni Magyarország esetében lehet beszélni. Mindamellett Tilkovszky Lóránt külön tanulmányban foglalkozik a határainkon túlra került német kisebbségek néhány kérdésével, azt a lehetséges hatást állítva előtérbe, amelyeket azok magyarországi sorstársaikra, közvetve pedig a magyar nemzetiségpolitikára gyakoroltak, némileg befolyásolva ezáltal a magyar-német együttélést a saját új államaikban is, de Magyarországon is. (37-45. o) A tanulmány bebizonyítja annak a politikának az elhibázottságát, amely a magyar revíziós törekvések szolgálatába akarta állítani az utódállamok németségét is, s ezzel összefüggésben azokat a főbb tényezőket is megismerhetjük, amelyek e németség álláspontját motiválták a két világháború között a magyarsággal kapcsolatban. Ilyen volt az örökölt bizalmatlanság a magyar nemzetiségpolitikával szemben — főleg a bánáti, a bácskai svábok, részben az erdélyi szászok esetében —, továbbá az ugyanabban az államban élő magyarokkal való baráti vagy ellenséges kapcsolat, amelyet erősen befolyásolt a szóbanforgó országok magyar politikája, a német kisebbségek trianoni Magyarországon belüli és az új államok körülményei közötti gazdasági, politikai és kulturális mozgástere, végül — 1933 után már elsődlegesen — a Német Birodalom délkelet-európai politikája. A német nemzetiség magyar hazafiságának a trianoni határokon belüli létezésére és kontinuitására bizonyítékként a könyv két olyan, egyébként meggyőző példát hoz fel, amelynek érvényességét lényegében megsemmisítette, vagy legalábbis megtörte a második világháború kirobbanása. Az egyik az, hogy a magyarországi németség — a korábbi korszakokhoz hasonlóan — továbbra is „mindenekelőtt mezőgazdasági termelőtevékenysége kimagasló teljesítményeivel" járult hozzá a leginkább „a közös haza építéséhez". S kitérve a sváb parasztok korabeli földvásárlásaira, egyértelműen úgy foglal állást, hogy azok célja kizárólag a családok létfeltételeinek biztosítása és gyarapítása volt. Ezért „hisztérikus hangulatkeltésnek" nevezi azokat az állításokat, amelyek e földvásárlásokat a „külső német expanzió" megnyilvánulásaiként tüntették fel. (40-41. o.) Tilkovszky azonban arra is rámutat, hogy a Magyarország és a náci Németország között 1940 augusztus végén megkötött német népcsoport-egyezmény után a rendkívül felerősödött Volksbund minden lehetőt megtett — s nem sikertelenül — azért, hogy a magyarországi német parasztság gazdasági tevékenysége „a német birodalom igényeinek megfelelően" alakuljon, s hogy a magyar kormányok gazdaságpolitikája is ezeknek az igényeknek a kielégítését szolgálja. (42. o.) Mindkét esetben azonban a valódi magyar nemzeti érdekektől idegen, sőt azokkal ellentétes célkitűzésekről volt szó, amiért természetesen nem a sváb parasztok marasztalandók el, hanem azok, akik e célok szolgálatára igyekeztek valóban kiemelkedő termelő tevékenységüket felhasználni. A másik példa, amely a német nemzetiség magyar hazafiságát bizonyította, a Gratz Gusztáv, főleg azonban Bleyer Jakab által irányított Magyarországi Német Népművelődési Egyesület tevékenysége volt. A szerző sokoldalúan, meggyőző adatok és érvek sokaságával bizonyítja a szervezet pozitív működését, a két nép békés együttélésének céljából tett erőfeszítéseit. Az elvi álláspont, az Egyesület szellemisége a legfrappánsabban talán Bleyer egyik önmagára vonatkozó kijelentésében