Századok – 1998

Történeti irodalom - Tilkovszky Loránt: Német nemzetiség – magyar hazafiság. Tanulmányok a magyarországi németség történetéből (Ism.: Tokody Gyula) III/757

TÖRTÉNETI IRODALOM 761 fejeződött ki: „Német vagyok, de nem német nacionalista, és mélyen gyökeredzem a magyar tradíciókban". (43. o.) Bár ez a szellemiség meglepően tartósnak bizonyult, a meghurcoltatások, sőt kitelepítések ellenére voltaképpen mindmáig fennmaradt, az 1930-as években, méginkább pedig a világháború során háttérbe szorult. Maga Bleyer 1933-ban elhunyt, és egyesületének helyét egyre inkább a Volksdeutsche Kameradschaft, 1938-tól pedig a Volksbund der Deutschen in Ungarn foglalta el. Ezzel új, de rövid ideig tartó fejezet kezdődött a magyarság és a németség kapcsolatában, hiszen — amint Tilkovszky kutatásai részletesen bizonyították, jelen tanulmánygyűjteménye pedig ismételten hangsúlyozza — a Volksbund révén olyan szervezet sajátította ki a magyarországi németség képviseletét, amely nem a magyar hazafiságot, hanem a náci Németország érdekeit szolgálta, nem az együttélést akarta elősegíteni, hanem az elszakadást, egyfajta német „népcsoport állam" létesítését a magyar államon belül, végső soron a Hitler által tervezett és a háború utánra halasztott áttelepítést. E történelmi fordulattal szoros kapcsolatban álltak azok a negatív változások, amelyeket a területszerzések idéztek elő mind a német nemzetiség helyzetében, mind pedig a magyar nemzetiségpolitikában. A könyv rámutat arra, hogy nemcsak a magyarországi németség létszámának megnövekedéséről és társadalmi struktúrájának módosulásáról, nemcsak újabb kulturális, illetve oktatási természetű problémák felmerüléséről volt szó, hanem arról is, hogy az észak-erdélyi és a délvidéki németség bekapcsolódása következtében kiszélesült a magyarellenesség és a nácibarátság társadalmi bázisa. Messzemenően egyet lehet érteni azzal az állásponttal, amely szerint indokolt a disztingválás a „két világháború közötti magyarországi németség és az észak-erdélyi és bácskai német néprészek karaktere között", s hogy az utóbbiak 1940 őszétől, illetve 1941 tavaszától „torzító befolyást" gyakoroltak az előbbiekre. (40. o.) Ám e változásokkal párhuzamosan fordulat ment végbe a magyar nemzetiségpolitikában is. Tilkovszky indokoltan marasztalja el azt a politikát, amely a bécsi német népcsoportegyezmény 1940-es megkötésével — a végrehajtás során alkalmazott taktikázás ellenére — voltaképpen lemondott arról, hogy az ország lakosságának mintegy 5%-át kitevő német nemzetiség ügyeiben biztosítsa a magyar állam szuverenitását. Ez a legnyilvánvalóbban abban a visszataszító kormányzati magatartásban mutatkozott meg, amely az SS-be való toborzások, a kényszersorozások és a délkelet-európai németség kiürítésére tett SS-akciók során nemcsak eltűrte, de elő is segítette a náci Németországnak a magyarság alapvető érdekeit is sértő intézkedéseit. Mindezt figyelembe véve még utólag is nehéz megfogalmazni azt az elvárást, amely bizonyíthatta volna a német nemzetiség magyar hazafiságát ezekben az években. Hiszen a magyar külpolitikai célok és törekvések támogatása közelebb állt a nemzeti érdekek elárulásához, mint a hazafisághoz, a magyar nemzetiségpolitika elfogadása pedig végső soron önfeladáshoz, a nemzetiségi lét és értékek megtagadásához vezethetett volna. Tilkovszky tanulmányai nyilvánvalóvá teszik, hogy az egyetlen megoldás az antifasiszta ellenállási mozgalomhoz való csatlakozás lett volna a német nemzetiség számára, de e mozgalom — ismert okok miatt — hazánkban nem vált meghatározó politikai erővé. A tanulmányok mindamellett azokra a német nemzetiségen belüli jelenségekre, sőt akciókra is felhívják a figyelmet, amelyeknek ugyan szintén nem volt átütő erejük, némileg mégis akadályozták a náci Németország egyes törekvéseinek a végrehajtását. Főleg a Hitler-féle áttelepítési tervvel, méginkább az SS-toborzásokkal, majd a kényszersorozással és kényszerevakuálással szembeni megnyilvánulásokra, passzív ellenállásra és esetenkénti fellépésekre utal Tilkovszky könyve. Arra a magyar hatóságok, sőt az SS-tisztek előtt sem ismeretlen elégedetlenségre tehát, amely — a dokumentumok és visszaemlékezések szerint — ritka esetekben az aktív antifasiszta ellenálláshoz is elvezetett, legfőképpen azonban az ismert Hűségmozgalomban fejeződött ki. S bár az ezzel foglalkozó fejezet arra is rámutat, hogy a mozgalom azoknak a magyar kormányszerveknek a titkos támogatását élvezte, amelyek hivatalosan a náci Német Birodalom háborús politikája mellett szálltak síkra, az országon belül kérlelhetetlenül felléptek minden antifasiszta szervezkedés és megnyilvánulás ellen, a nemzetiségpolitikában pedig a hazához való hűséget az asszimiláció önkéntes vállalásával azonosították (137. о.), a náciellenesség, a hazai németséget, de közvetve a magyarságot is sújtó intézkedések bírálata és akadályozása, összességében tehát tevékenységének alapvetően pozitív töltete mégsem vitatható el a mozgalomtól. Mindezek figyelembe vétele mellett teljesen indokoltnak és megalapozottnak érzi az olvasó — mégpedig nemcsak morális, hanem tudományos szempontból is — a könyv végkövetkeztetését, a német nemzetiség kollektív háborús felelősségéről szóló tétel határozott elutasítását. Hiszen a