Századok – 1998

Történeti irodalom - Tilkovszky Loránt: Német nemzetiség – magyar hazafiság. Tanulmányok a magyarországi németség történetéből (Ism.: Tokody Gyula) III/757

TÖRTÉNETI IRODALOM 759 a magyar nemzeti érdekekért, a függetlenségért és a társadalmi haladásért folytatott küzdelmek során tanúsított. Lényegében az uralkodó nemzet pozitívan értelmezhető szempontjai maradtak az irányadóak 1867 után is. Tilkovszky a liberális szellemű 1868-as nemzetiségi törvényre hivatkozik, amely szerint a „politikai magyar nemzetfogalomból" következően az ország „nem-magyar népei... maguk is a magyar nemzet részei: állam- és nemzethűségűknek, hazafiságuknak alapvető kritériuma a magyar nemzet céljaival, érdekeivel való azonosulás". (179. o.) Az tehát, hogy a magyarság és németség békés együttélése szempontjából legfontosabbnak tekinthető asszimiláció kötelezőnek, netán kikényszerítendőnek, vagy csupán kívánatosnak fogható-e fel, attól függ, hogy miként értelmezzük a magyar nemzet céljait és érdekeit, illetve az azokkal való azonosulást. Az értelmezést a mindenkori törvényhozó és végrehajtó szervek határozták meg, az ezzel való azonosuláson pedig — mint ismeretes — a kortársak és 1918 utáni utódaik az asszimilációt elősegítő, végső soron fenntartás nélkül elfogadó nemzetiségi magatartást értettek, lényegében figyelmen kívül hagyva azt a diszkrepanciát, amely az ily módon kialakított nemzetiségpolitika és az 1868-as törvény szelleme között jött létre. A jelzett ellentmondás miatt Tilkovszky szükségszerűen szembekerül a dualizmuskori gyakorlatot követő 1919 utáni magyar nemzetiségpolitikával, annál is inkább, mert — meghaladva az 1868-as nemzetiségi törvényt — az egyéni szabadságjogokon túlmenően a nemzetiségek kollektív jogait is akceptálja. Ennek az elvi álláspontnak megfelelően ad kritikai ismertetést a két világháború közötti hivatalos magyar nemzetiségpolitika céljairól és intézkedéseiről, tehát voltaképpen azokról az elvárásokról, amelyek teljesítése a magyar hazafiság kritériuma lett volna az adott korszakban. Ebből következően a szerzőnek világosan kellett látnia a különbséget a magyar hazafiság hivatalosan elvárt és a valódi nemzeti érdekeket kifejező értelmezése között, mert csak így foglalhatott állást abban a kérdésben, hogy a német nemzetiség politikai nézetei és tettei közül melyek szolgálták valóban a magyar hazafiságot, s melyek álltak ellentétben azzal. E nélkül nem sikerült volna sem a magyar nemzetiségpolitika elfogulatlan elemzése és megítélése, sem pedig a meggyőző különbségtétel a Volksbildungsverein és a Volksbund, sőt az utóbbi esetben vezetők és (félre)vezetettek között. A tanulmányok azt az általános következtetést támasztják alá a magyar és német együttélés közel ezeréves történelme alapján, hogy a súrlódások, kisebb-nagyobb konfliktusok az uralkodó nemzet és a nemzetiségek között elkerülhetetlenek voltak, de végleg kezeihetetlenekké Magyarországon csak a második világháború idején váltak. Mégpedig annak a két tényezőnek az együttes hatására, amelyet Tilkovszky Lóránt vizsgálódásai központjába állított: az együttélés drámai megszakításának belpolitikai feltételét egyfelől a nemzeti érdekeket megcsúfoló magyar nemzetiségi politika, másfelől Berlin nagyhatalmi törekvéseinek és a náci ideológiának a német nemzetiségen belüli térhódítása készítette elő. A végkifejlet bekövetkezte érthetetlen lenne, súlyossága, egy államalkotó nemzetiség csaknem teljes és végleges elvesztése pedig nem lenne felmérhető a témakör, tágabb értelemben a magyarnémet együttélés ellentétekkel teli, mégis folyamatos történelmének figyelembe vétele nélkül. Tilkovszky könyvének érdemei közé ezért oda sorolandó ennek a történelmi kontinuitásnak a felvázolása is. Annak tudatában, hogy a német nemzetiség-magyar hazafiság közötti kapcsolat témája szigorúan véve a modern korhoz, a Kárpát-medencében is végbement nemzetté-válási folyamathoz kapcsolódik, röviden visszautal a középkori előzményekre, a 11-12. századi kezdetekre is. Kiemelésre természetesen erre a korszakra vonatkozóan is a két nép együttélése szempontjából legfontosabb tényezők kerülnek, a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos magyar politika és a németek történelmi — különösen gazdasági és kulturális — szerepe. Egyrészt ugyanis a többnyelvű ország Szent Istváni gondolatának érvényesülésére utal, másrészt arra, hogy a Kárpát-medence középkori német népessége (Mátyás király idejében 150-200 ezer főről lehetett szó) „számarányát meghaladó mértékben járult hozzá az ország anyagi és szellemi kultúrájához". (27. o.) Bár ez a mintegy fél évezredes korszak kellőképpen megalapozta a német nemzetiség magyar hazafiságát, a Habsburgok belépése a magyar történelembe, elsősorban a török kiűzését követően ebből a szempontból is messzeható változásokat eredményezett. Egyrészt azáltal, hogy az erdélyi fejedelemséget nem csatolták vissza a magyar királysághoz, hanem a bécsi udvar irányítása alá helyezeték, másrészt pedig annak következtében, hogy a 18. század elejétől végrehajtott telepítések lényegesen megváltoztatták a magyarországi németség létszámát, társadalmi struktúráját, országon belüli elhelyezkedését stb. Tilkovszky rámutat arra, hogy a Habsburg abszolutizmus politikája törést okozott a magyarszász kapcsolatokban. Az unie elutasítása miatt ugyanis a szászok javarészt az önkényuralmi rendszer mellé sodródtak, s ez súlyos konfliktusokhoz vezetett — különösen 1848/49-ben — a két nép