Századok – 1998
Történeti irodalom - Goldhagen Daniel Jonah: Hitlers willige Vollstrecker. Ganz gewöhnliche Deutsche und der Holocaust (Ism.: Flodung János) III/752
754 TÖRTÉNETI IRODALOM 754 ignorálja a Németországon kívül cseppet sem enyhébb antiszemita megnyilvánulásokat, nem tesz különbséget a vallási, gazdasági és faji indíttatású antiszemitizmus között. Könyvének második fejezetében Goldhagen a zsidók ellen elkövetett intézkedésekről ad egyfajta áttekintést. Erénye ennek az ábrázolásnak, hogy a döntésektől a végrehajtásig igen részletesen ábrázolja az egyes fázisokat. Figyelemreméltó, ahogy érzékelteti a németek antiszemitizmusában végbemenő radikalizálódást. Amíg a háború kezdetén a lágerekben a gyilkosság csak az elrettentés eszközeként szolgált, és alkalomszerűen került rá sor, addig a „megsemmisítő antiszemitizmus" gyakorlatában a zsidók elpusztítása már végcélként fogalmazódott meg. Egyre több olyan személy vett részt ebben vagy tudott ezekről a bűntettekről, akik egyik nemzetiszocialista szervezethez sem tartoztak, mégis tevékenyen részt vettek a zsidóság végleges elpusztításának kísérletében. Goldhagen célja, hogy ezeknek az „átlagos németeknek" a Holocaustban játszott szerepét, indítékaikat feltálja, és a tények ismeretében a lehetséges magyarázatokat elemezze. A harmadik, negyedik és ötödik fejezetek alkotják tulajdonképpen a könyv lényegi részét. A szerző három esettanulmány segítségével próbálja meg alátámasztani mindazt, amit bevezetőjében és az első két fejezetben addig elméleti síkon előkészített. - A rendőrzászlóaljak (Polizeibataillonen) tevékenységének elemzésével gyakorlatilag tényleg kevesen foglalkoztak. Paradox módon ugyanazokat a korábban még publikálatlan forrásokat használta fel Christopher R. Browning Átlagos férfiak. A 101-es tartalékos rendőrzászlóalj és a végső megoldás Lengyelországban (Reinbek, 1992) címen írt munkájában. Ennél több közös tényezőt azonban keveset találunk a két írás között, mert míg Browning az antiszemitizmusnak mint motívumnak kevés szerepet szentelve elsősorban a háború okozta különleges körülmények között eltorzult értékrend válságának tulajdonítja az egyén és a csoportok brutális szörnytetteit, addig Goldhagen egyértelműen a már évszázadok óta a németekben lappangó antiszemitizmust teszi felelőssé a Holocaustért. Részletesen jellemzi az adott parancsok végrehajtását, külön kiemelve azt a tényt, hogy a közhiedelemmel ellentétben senkinek semmilyen bántódása nem esett, ha nem óhajtott a kivégzésekben részt venni. Ugyancsak figyelemreméltó az a megállapítása is, hogy a parancs legtöbbször csak a kivégzést, megtorlást helyezte kilátásba, annak végrehajtási módjáról gyakran maguk az „átlagos végrehajtók" döntöttek, akik előszeretettel megalázták, megkínozták áldozataikat a tényleges likvidálás előtt. Ugyanakkor nem szentel különösebb jelentőséget annak, hogy a zsidók mellett rendszeres mészárlásoknak voltak kitéve más nemzetiségek is, bár megemlíti, a németeknek minden egyes nép ellen megvolt a maguk ideológiai alapja arra, hogy tömeggyilkosságokat hajtsanak végre ellenük. - Goldhagen ezután a „Munka"-táborokat (,A>'beits"-lager), mint a pusztítás intézményesített helyszíneit veszi górcső alá. A nagyobb megsemmisítő táborokat és néhány hírhedtebb munkatábort kivéve a szakirodalom adós marad a különböző céllal létrehozott táborok részletesebb vizsgálatával, és ez akkor válik különösen érthetetlenné, ha figyelembe vesszük, hogy több mint 10 000 ilyen tábort hoztak létre a németek - többek között csak zsidók számára. A zsidó munkatáborok azonban csak látszólagosan szolgáltak német gazdasági érdekeket — íija Goldhagen —, ennél sokkal fontosabb volt a zsidók megsemmisítése, ezért a táborok valójában az intézményesített tömeggyilkosság helyszíneivé váltak. - Harmadikként az úgynevezett halálmenetek kérdése kerül terítékre. Itt szintén a menetek céltalanságára hívja fel az olvasó figyelmét, azaz éppen ennek ellenkezőjére, hiszen ezek csak egyetlen célt szolgálhattak: a zsidók elpusztítását. Feltűnő, hogy még akkor is folytatták a halálmeneteket, amikor a háború végéhez közeledve már egyértelmű volt Németország veresége, sőt maga Himmler adta parancsba a zsidók gyilkolásának beszüntetését. Mindhárom esettanulmányban Goldhagen olyan intézményeket választott vizsgálódásainak tárgyává, amelyeket kevésbé tártak fel - legalábbis az általa követett szempontok szerint. Mindenekelőtt abban különbözik minden korábbi elemzéstől, hogy nem az anonim fegyveres csoportokat, a hatalom közigazgatásának bürokratikus rendszerét kutatja, hanem az egyént. Nagyon fontos számára az, hogy miután az egyént többnyire nevesíti, megvizsgálja lehetőségeit is, tehát azt, hogy az adott helyzetben érte volna-e bárminemű hátrány, esetleg megtorlás az adott parancs végre nem hajtásáért. Amikor megállapítja, hogy tulajdonképpen minden esetben — legalábbis az általa vizsgált esetekben — lett volna más lehetősége az egyénnek, mintsem a zsidók kiirtásában tevékenyen részt venni, a motívumokat keresi. Itt aztán eljut a bevezetőben már felvázolt leglényegesebb mondanivalójához: az egyének, azaz az „átlagos németek" részvétele a zsidók elpusztításában csakis egyetlen motívummal magyarázható, nevezetesen a németek minden más néptől eltérő antiszemitizmusával,
