Századok – 1998

Történeti irodalom - Wendt Bernd Jürgen: Deutschland 1933–1945. Das „Dritte Reich”. Handbuch zur Geschichte (Ism.: Németh István) III/743

TÖRTÉNETI IRODALOM 747 elrendelték az ún. birodalmi örökbirtok létesítését, ha a tulajdonosok „vértisztasága" 1800. január 1-éig visszamenően bizonyítható volt. Az 1933-39 közötti évek revíziós és expanziós külpolitikáját az ötödik fejezetben tárgyalja. A nemzetiszocialista és a korábbi német külpolitika folytonosságának kérdésében a szerző azon a véleményen van, hogy a vilmosi német külpolitika világhatalomra törekvő irányvonala a külpolitikai, gazdasági és pénzügyi apparátusokban tovább élt, mert sem 1918-19-ben, sem 1933-ban nem került sor tisztogatásra a bürokratikus elit soraiban. Érintetlenek maradtak a „vilmosi imperialistáknak" a közép-európai kontinentális hegemóniára irányuló tervei is, amelyek elvezettek a hitleri középeurópai kontinentális hegemónia, a gazdasági nagytérgazdaság gondolatához (Délkelet-Európa súlyponttal), a tengerentúli gyarmatszerzés, valamint a Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal való egyenjogú világhatalmi státusz ábrándjához. A németek által uralt Közép-Európa, gazdaságilag és hatalompolitikailag kiegészülve a Duna-Balkán térséggel, minden más külpolitikai koncepciónál alkalmasabb volt arra, hogy folytonosságot alkosson a 19. század végétől az első világháborún és a weimari köztársaságon keresztül a náci élettérgondolkodásig. A polgári-nemzetikonzervatív tábor erői persze a kontinentális hegemóniában állandóan öncélt láttak, míg Hitler ugródeszkát és kiinduló bázist a „keleti élettér", valamint a „bolsevizmus és zsidóság" elleni faji megsemmisítő háborúja számára. A hagyományos „Közép-Európa"-program külpolitikai ernyője alatt 1933 után is a politika, a gazdaság és a társadalom teljesen eltérő erői gyülekeztek. Az iparilag magasan fejlett „Nagynémet Gazdasági Térséget" (Németország, Ausztria) a német ipari termékeket felvevő nyersanyag- és élelmiszertermelő országok gyűrűje, „Délkelet-Európa gazdasági kiegészítő tere" övezi, amely a Dunán és a Balkánon keresztül Törökországig terjed. A „közép-európaiak" (közöttük Schacht) további „kiegészítő terekkel" számoltak: Északkelet-Európa (balti államok, Skandinávia, különösen a vasércben gazdag Svédország), Nyugat-Európa Franciaországgal és a Benelux államokkal, továbbá Olaszország, adott esetben Spanyolország, Dél-Amerika, és egy afrikai gyarmatbirodalom is. Miként 1914 előtt, úgy 1939 előtt is Nagy-Britannia és Franciaország Németország elleni hadbalépésének növekvő veszélyével, majd a háború éveiben a német behozatali blokád kibontakozásával párhuzamosan a ,,Közép-Európa"-elképzelés pótlólagos geostratégiai és hadigazdasági funkciót kapott: a háború első szakaszában Franciaország és a Szovjetunió katonai leveréséig a blokádálló „Közép-Európának" kellett biztosítania hozzárendelt „kiegészítő tereivel" a nyersanyag- és élelmiszerszállításokat, amellyel aztán az átfogóan kiépített és a német igényeket szolgáló kontinentáleurópai platformról kiindulva a globális összecsapásban sikerrel szállhat szembe Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. A császári, de a nemzetiszocialista időkben is vitatott maradt Oroszország (illetve a Szovjetunió) és később Lengyelország politikai és gazdasági hozzárendelése „Közép-Európához". A weimari köztársaságban lengyelellenes szovjet-német revíziós összefogás alakult ki. Hitler 1934-ben azonban félbeszakította a Rapallo-kurzust és Lengyelország felé fordult, jóllehet számos bírálója a kontinentáleurópai nyersanyag- és élelmiszer-autarchia biztosításakor éppen a kiterjedt szovjet gazdasági tartalékokkal számolt a nyugati fenyegetés ellen és energikusan fellépett a Moszkvával fennálló baráti kapcsolatkért. Ribbentrop pedig a Szovjetunió megtámadásáig a császári időkbe visszanyúló brit-ellenes és a Rapallo-vonalhoz is kapcsolódó alternatívát dolgozott ki. A „Madridtól Yokohamáig" terjedő gigantikus kontinentális blokkban — a Berlin-Róma-Tokió világpolitikai háromszög körül — szövetségesként számolt a Szovjetunióval Nagy-Britannia ellen. A hatodik fejezet — számos új adatot felsorakoztatva — Németország második világháborús részvételét tárgyalja. 1939-41 között hegemóniát vívott ki az európai kontinensen, de az európai háború 1941-42-ben világháborúvá nőtt. A „totális háború" pedig feltétel nélküli kapitulációval végződött. A „belső ellenség" elleni háború az eutanázia-programot, megsemmisítőtábort és a „zsidókérdés végleges megoldását" jelentette. Európa német megszállás alá került: különböző megszállási területeket alakítottak ki, mindennapossá váltak az emberiség elleni büntettek, s állandósult gazdasági kizsákmányolásuk. A nácik valódi céljainak felismerése és a megszállók rémtettei rendkívüli módon felerősítették az ellenállás erőit, jóllehet benne ellentétes érdekek is jelentkeztek. A gazdaság és a társadalom Németországban is mind többet szenvedett a „totális háborútól". A Hitler-rendszerrel szembeni ellenállás motívumairól kiemeli, hogy főként a náci hadvezetés Keleten elkövetett bűntettei, a lengyelországi és szovjetunióbeli megszállási politikája és az európai zsidóság tömeges legyilkolása miatti mély megrázkódtatás hatására — amelynek jelei 1942-től mindenütt sokasodtak — csatlakoztak az ellenállási csoportokhoz a Stauffenberg és Tresckow körüli fiatal tisztek. Az államcsíny sikerének feltételei a háború alatt kedvezőtlenek voltak: előbb a győ-