Századok – 1998
Történeti irodalom - Wendt Bernd Jürgen: Deutschland 1933–1945. Das „Dritte Reich”. Handbuch zur Geschichte (Ism.: Németh István) III/743
746 TÖRTÉNETI IRODALOM 746 nagy lépést tett a totális állam irányába, s a jövőben sem saját pártja, sem a konzervatív tábor soraiból nem kellett ellenállással számolnia. A harmadik fejezetben a Führer-állam 1933-1939 közötti konszolidációját tárgyalva, előbb az uralmi struktúrát, majd a lakosság ideológiai mozgósításának eszközeit elemzi, külön kiemelve a propaganda gyakorlatát és hatását. Az SS-állam Himmler vezetésével valósult meg, terrort és erőszakot alkalmazva a „belső ellenség" ellen. Eközben a rögtönzött „védőőrizettől" eljutott a koncentrációs táborok rendszeréig. A nácik antiszemitizmusa négy forrásból táplálkozott: a hagyományos keresztény-rendi antijudaizmusból s egyfajta népi nacionalizmusból; a konzervatív és viszszafelé forduló antimodernizmusból; a polgári társadalom mély identitásválságából; idegengyűlöletből és szociális irigységből. A zsidóüldözés lent terrorral és erőszakkal, fent pedig állami szintű faji törvénykezéssel folyt és mind átfogóbb rendszerré vált. Az 1941. október 23-i kivándorlási törvény életbelépéséig az 500 ezer zsidó hitű személyből 300 ezren elhagyták Németországot. A gazdasági válságot a korábbi munkateremtési programok életbeléptetésével és a munkanélküliség csökkentésére hozott törvényekkel enyhítették. A nemzetiszocialista „gazdasági csoda" — a „népközösségből" kitaszítottakat leszámítva — nemcsak biztos munkahelyet, a családnak terített asztalt és szerény életszínvonal-növekedést jelentett, hanem sokak szemében összekapcsolódott a szakmai felemelkedés esélyével a növekvő gazdaságban, a párt révén új karrierlehetőségekkel, a megnövekedett mobilitással, szélesebb szabadság- és szórakozási lehetőségekkel, a modern tömegközlekedés áramlatába való bekapcsolódással. 1938 elején megtisztította a Reichswehr vezetését, feloszlatta a hadügyminisztériumot, átvette a főparancsnokságát és Keitel tábornok vezetésével felállította a Véderők főparancsnokságot (OKW). 1937-38 telén véglegesen megfosztotta hatalmától a konzervatív elitet és szövetséget kötött a katonákkal. A fegyverkezési tervek 1939. október 1-éig 102 hadosztályba tömörített 4,62 milliós szárazföldi hadsereggel számoltak. A külügyminisztérium uniformizálását Ribbentrop 1938. február 5-i birodalmi külügyminiszteri kinevezése jelezte. A terjedelmes negyedik fejezetben az uniformizált ipari társadalmat vizsgálva a szerző megállapítja, hogy a politikai vezetés az iparnak összehasonlíthatatlanul nagyobb mozgásteret engedett és döntési autonómiájába kevésbé avatkozott be, ha elfogadta fegyverkezéspolitikai terveit. A rendszer tudatosan lemondott kötelező érvényű gazdasági- és társadalmi program kidolgozásáról. Inkább gyakorlatias megfontolások vezették: a német gazdaság teljesítőképességének a válság leküzdésére fordítása, felfegyverzés, hadigazdasági előkészületek és önellátás a németek által uralt nagytérgazdaságban. Autarchián sohasem a saját nemzeti határokon belüli önellátást értették, hanem inkább egy külgazdaságilag hangsúlyozott és majdan háborús térpolitikát is, amelyben Európa magasan iparosodott magjához, a „német nemzet nagygermán birodalmához" a nyersanyag- és élelmiszertermelő csatlós államok gyűrűje is hozzá tartozik, blokádbiztos „nagytérgazdaságot és kiegészítőgazdaságot" alkotva. A nemzetiszocialista gazdaság- és társadalompolitikában modernités és antimodernitás keveredett, s a 12 éves hadigazdaság mérlege végülis eltért az ideológiai céloktól. Németország a háborús rombolások ellenére 1945-ben több tekintetben modernebb volt, mint 1933-ban. Tévedés lenne azt állítani, hogy a „gazdaság" segítette hatalomra Hitlert, mivel az iparosok és vállalkozók sohasem alkottak zárt csoportot. A gazdaságot már 1934-ben fellendítette a fegyverkezés, amelynek finanszírozása értékpapírokkal történt. Közöttük legismertebb a négy nagy fegyvergyártó cég ún. Mefo-váltója, amely mögött az állam és a birodalmi bank garanciát vállalt a fegyverszállítási megbízások kiegyenlítésére. Később alkalmazták még a lombardhitelt, majd 1939 tavaszán az adóbónokat is a fegyverkezési megbízások fizetésének áthidalására, amelynek során a fiskus lemondott a jövendő adóbefizetésekről. A fegyverkezési kiadások finanszírozására a birodalom 1935-től a „hangtalan lefölözés" módszerét alkalmazta. A hitelügyi törvény értelmében a pénzintézetek likviditási tartalékainak fele értékpapírból állhatott, s a rendelkezésre álló betéteket a birodalom adósságjóváírással átvette. A takarékpénztáraktól, biztosítóintézetektől és folyószámlavezető intézetektől hosszútávú birodalmi kölcsönt vettek fel. Az 1939. januári Reichsbank-törvény a pénzfelhasználást Hitler egyedüli felelősségévé tette. 1933-1939 között fegyverkezésre több mint 90 milliárd márkát fordítottak. Pontosan vezetett könyvelésük szerint a második világháború Németországnak 614 milliárd birodalmi márkájába került, amelyet főként a megszállt országokból kívánt fedezni, s minimális belföldi adófinanszírozást terveztek. A megszállt és szövetséges országokból végülis „csak" 31 milliárd márka clearing-adósság és 119 milliárd márka „külföldi hozzájárulás" folyt be. Az agrár-érdekszövetségeket a „Reichsnährstand" (Birodalmi élelmezés-rend) egyesítette. A gyors termelésnövekedés érdekében lemondtak a nagybirtok felosztásáról. 1933 szeptemberében